Nézzünk be az 1100-as évekbe

Előzmény, ami fontos a megértéshez
Megismerkedtem valakivel, „véletlenek összjátéka” még nem is találkoztunk, de többet tudtunk meg egymásról, mint szinte bárkiről, akit 20 éve ismersz, kb 2 hét alatt. Teljesen prózai okokból találkoztunk, azt hiszem az első pillanat felismerés volt mindkettőnk számára. Nem most találkoztunk először. Mintha 1000 éves barátság lenne. Bármiről órákat el tudunk beszélgetni, élvezzük még a vitázásokat is, olyan, akivel intellektuálisan jól érzed magad, simogatja a lelked, ha hallod a gondolatait… Nem utolsó sorban vonzó is, bár ez sokáig ki sem derült (amíg nem találkoztunk) és ha bárki kérdezi a “zsánerem-e?” simán rávágom alapvetően nem, szép, de sosem ez volt, amit kerestem volna, ha keresek. (Ennyit arról mennyire számít a külső, vagy sem :)) Lelkébe szeress bele valakinek, rögtön meglesz a fizikai vonzalom is.

Nem lett több, barátság maradt, érzésem szerint nagyon mély. Néha hetekig nem is beszélük, majd ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Így alakult, oka ismeretlen 🙂 hiszem, hogy jelenleg jó így, az élet, családi hátterek stb alakították így, mint tudjuk oka van mindennek. Az esemény vele kapcsolatos érzésekről, miértekről szól, utazásomkor maximum 3-4 hónapja ismertük egymást, 4-5 találkozás volt és millió üzenet, levélváltás.  Az első csontváz, ami kiesett abból a szekrényből (bizonyára az az oka, hogy gondolataim nagy részét lekötötte)

Utazás…

Kor: valahol az 1000-1200-as évek.
Hely: nem tisztázott, leginkább Mongólia vagy olyan terület, ahol Mongol vonású népek élhettek.

Megérkeztem..
Egy erdő mellett, saras réten üldögélek. Elvonulást érzek, távol szeretnék mindentől lenni. Magányra vágyom. Érzem, hogy nagyon fáradt vagyok, fel kell töltődnöm. Sokszor jártam ide ki az erdőhöz, ha magányra vágytam. A munkám nagyon megviselt, kifárasztott. (ezek az érzések, benyomások az elsők)

Tudom, hogy otthon vár a feleségem, akit nagyon szeretek. Hazafelé úton egy pocsolyában kissé megnézem önmagam: átlagos testalkatú, vöröses haj és szakáll, 25-30 éves kor. Ekkorra már tudom, hogy amolyan orvos (ma azt mondanánk kuruzsló) vagyok.

Hazaérve a feleségem arcát alig látom, kissé mandulavágású szemek, fekete fonott haj, nem túl hosszú. (mintha mongol beütése lenne, de csak a szemét láttam -innen a gondolat, hogy Mongóliához lehet köze, bár az én vörös hajam és szakállam nem ezt mondja) nem túl magas. Én legalább 20cm-rel magasabb vagyok. kb 175cm-re saccolom, Ő akkor 155 körül lehet.

Szinte csak a szeme volt kivehető (talán nem volt szükségem a teljes arc látványára, nem tudom, homályos maradt végig) De azonnal tudtam, hogy ebben az életben kicsoda. Ahogy mondják, a szem a lélek tükre, és mennyire… (Nem fogom nevesíteni természetesen, lásd a bevezetőt)

Karcsú, formás alakja volt, sötétbarna szemei és valahogy az egész lénye sugárzott. Magabiztos, erős jellemű, kacér. (olyan tökéletes 🙂 )
Egy pajzánabb jelenet is jutott, de mivel nem korhatáros a blog ezt megtartom magamnak. Kissé irányító, de az a fajta, aki tökéletesen tudja mire van szükség, hol lehet feszegetni a határokat. (manapság ezek a határok már alap, de ott és akkor nem annak számítottak)

Néhány év ugrás a “filmben” (ezek mindíg az utaztató utasításai alapján történnek)
Mellette egy kiságy benne egy gyermek. Ránézve az arcára – de inkább ugyancsak a szeméből tudom, hogy ő a jelen életben a lányom.

Szépen élünk, nincsenek gondjaink. Én, mint a falu „elöljárója” vagy tisztelt személye “a gyógyító”. Feleségem pedig boszorkánya. (talán más néven hívták akkoriban, de tudták róla és én is, hogy furcsa praktikái vannak). Féltem, vagy legalább tartottam tőle! Együtt jó volt, szerelem volt.. de tudtam, hogy sok olyat is tett, tesz, amit nem kellene és nem tudtam mi mindenre lehet még képes, ezért féltem tőle. Inkább a tudásától, mert maga a kapcsolat harmonikus volt.

Anyagi gondunk nem volt, mindenünk meg volt ami abban az időben lehetett, kissé féltek tőlünk az emberek és nagyon tiszteltek. Feleségemnek ez nagyon imponált. Élvezte. De nem élt vissza vele. Néha nekem segített, sokszor mágiához fordult, de mindig jót akart. Fiatal volt 16 lehetett én legalább 25.

Azt a kötődést, amit ott átéltem, kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg 🙂 Egy egyszerű ölelés volt, ahogy gyermekünket néztük, de inkább eggyé olvadásnak nevezném. Kicsordult a könnyem (mármint a valóságban, miközben a matracon voltam). Nem gondoltam, hogy ilyen létezik. Kissé árnyalja a későbbi felismerés, de valójában semmit nem von le az értékéből.

Ugrás az időben, kb 15 évet.
Tudom, hogy a gyermek születésekor vagy elötte is valami mágiát használt, hogy erős varázsló/boszorkány legyen belőle. Nem támogattam benne, tudtomon kívül csinálta, de mégis volt róla tudomásom. Elfogadtam, belenyugodtam(?)

Ekkorra a gyermek kb 15-18 éves. Egyszer csak az anyját elhurcolják férfiak. Nem tudom hová. …Ekkor láttam életben utoljára. 5-6 férfi vonszolja, húzza, majd a vállukra veszik és viszik távol. Azt a segélykérő sikítást a mai napig nem felejtem el és a szemeit ahogy a szemembe nézett. Abban minden fájdalom benne volt. Élni akart, bár tudta, hogy ez lesz a sorsa, de mégis az életösztön hajtotta.

Elüldözték, elkergették vagy megölték nem derült ki. Azt hiszem soha nem tudtam meg, csak sejtettem, hogy megölték. Nem messze egy szakadék vagy sziklaperem volt a falutól, soha többet nem tudtam arra még nézni sem, nemhogy menni. (Hosszú percekig sírtam a való életben amikor ezt az érzést átéltem. Pokoli volt, tudtam, hogy “filmet nézek” tudtam, hogy egy szobában a matracon vagyok, de nem tudtam abbahagyni… Átéltem éreztem mindazt, amit akkor ott élhettem át. De nem tettem semmit.)

Tudtam és mindenki tudta, hogy a gyermekünk „tüntette” el az anyját. Egy faluban/közösségben (nem tudom minek nevezzem az adott helyet) csak egy boszorkány lehet, másképp nem juthatott előbbre. Márpedig ő maga is tudta, hogy erre született. Tudtam én is, hogy miatta van, de természetesnek vettem, csak így érvényesülhet. Valahogy elfogadható volt abban az időben, így meg sem próbáltam tenni ellene. Fájt, de tenni nem akartam semmit – gyanítom nem is tudtam volna.

Néhány héttel később már bántam nagyon, hogy semmit nem tettem, nem akadályoztam meg, hiszen neki az anyja volt nekem a szerelmem, feleségem. A gyermekemet is ugyanúgy szerettem – az eset után is – nem is nehezteltem rá, de fájt. Az elvesztése vagy a magány, nem tudom megmondani, a magányt bírtam, azzal nem volt gondom. De nem tudtam feldolgozni életem végéig.

Elvonultan éltem még vagy 15-20 évet. A faluban, de szinte ki sem dugtam az orromat. Egy kis szoba (ami az egész ház volt) egy ablakkal alatta egy ágy. 2-3 hetente a lányom benézett hozzám, akkor mintha minden rendben lenne elbeszélgettünk kicsit, nem akartam, hogy lássa mennyire megviselt és öreg vagyok. Fáradt, az életbe belefáradt.

Ugrás a halálom napjára.
Sok sok év múlva egyszer csak éreztem itt a vég. (55-60 éves lehettem) Egyedül voltam, tudtam, hogy senki nem nyitja rám az ajtót. Ágyban voltam, talán valami tüdőbaj is lehetett, mindenesetre vért köhögtem folyamatosan, majd néhány percre rá meghaltam, sem fájdalom, sem rossz érzés nem volt, inkább filmszakadás. (Ezt az utazás során 4 vagy 5x átéltem újra, hogy oldódjanak dolgok és minden részlet megmaradjon. Egyre könnyebben ment, ezt a részt egyáltalán nem éltem meg tragédiaként)

A tüdőbajnak látszó, de lényegében megfulladás, sok esetben kommunikációt, beszédet gátló dolgot hozhat, folyamatosan érzek is egy gombócot a torkomban (bár azt hiszem dumálni tudok eleget). Igaz, több élet eltelhetett azóta, de ha “ez” éppen az ahol azt a problémát kell megoldani, (ez még nem derült ki) kihathat. Ezért a többször átélés, hogy oldódjon.

Az utolsó percben (vagy utána?) megjelent a volt feleségem, tudtam, hogy nem él már addigra biztos voltam benne, átlibegett a falon, nyújtotta a kezét és próbált húzni abba az irányba, ahonnan jött. Akartam vele lenni, menni vele, de tudtam, hogy nekem más irányba kell mennem. Bármennyire szeretem, nem az az utam. Ez fájdalmas volt. Lassan elengedte a kezem és ahogy jött eltűnt a falon át.  Én a „jó irányba” elindulva, tudtam, hogy többen várnak rám, de mielőtt megláttam volna kik azok, filmszakadás volt. (vagy nem volt jelentősége, vagy még nem láthattam, így is rengeteg volt az információ elsőre)

Két dolgot tudtam mondani, mielőtt eltűnt, hogy SAJNÁLOM és SZERETLEK.
Ő az ismert mosolyával nyugtázta ezt…

Ez volt az első utazásom, így is nagyon hosszúra sikerült, kimaradt a köztes lét és a temetés (bevallom nem is érdekelt ott). Jó 2 órás volt, már maga az esemény része.

Utána a felismerések
2-4 nappal az esemény után (de kb 10 napig) folyamatosan, apránként jöttek azok az emlékek, melyeknek ott nem tulajdonítottam jelentőséget, észre sem vettem. Itt összegészében írom, már aprózni nem tudom melyik melyiket hozta elő.

Azért játram a falu szélére megpihenni, mert annyira lefárasztott a gyógyítás. Szükségem is volt rá és nem akartam, hogy más észre vegye a gyengeségem. Ma ezt úgy neveznénk, hogy földelni vagy feltöltődni, elvonulni.

Egyik reggel (talán álmodtam is) de olyan bizonyossággal ébredtem, hogy bizony sok mindent, akkor észre sem vettem, illetve biztosan igen, de nem tulajdonítottam jelentőséget a részleteknek. (ezért mondja mindenki, hogy sok esetben utólag jönnek a felismerések és kerülnek helyükre a puzzle darabkák)

Az a bizonyos szerelem, nem volt annyira romantikus irodalomba való. Bár szép volt és nem von le semmit a megélt érzelmekből, de mondjuk úgy, tervezett volt. Adott volt egy lány nagy szegénységben (az akkori állapotokhoz képest is), volt valami betegsége a lábának. (kissé húzta a jobb lábát). Viszont voltak képességei! Nem is akármilyen.
Egyetlen lehetősége volt az életben maradáshoz, ha bevet minden erejét. Nem tudom pontosan mit tett, erről “nem szólt a film”, de mágia, boszorkányság valami eszközével megkötött. Jómagam éltem a leginkább jó módban, talán ezért esett rám a választása, talán másért, nem tudom.
Pontosan meg volt tervezve általa a gyermek születése, pontosan tudta mikor és miért fog megszületni. De mellette tökéletes család voltunk, jó szerető, jó családanya. Ha ezt a kis apróságot nem vesszük számításba 😉

Jelen életbeli helyzet

Találkozásainkat követően folyamatosan éreztem ugyanazt a “kötelező” vonzódást, ugyanakkor valamiféle félelemmel, tartással voltam. Megmagyarázhatatlan volt, nem vagyok az a típus aki le ne gyűrni még az oroszlánt is, ha kell 😀 Benne ugyanúgy érezhető volt valami furcsa, olyan se veled, se nélküled érzés. Más életcélok, úgysincs jövője, de azért mégis valami láthatatlan kötelék, ami nem enged távol a másiktól egyikünket sem. – Mégis azért a közös gyermekünk csak kicsinálta őt, hát nem egy jó ómen 🙂

A teljes felismerés rész miután összeállt, varázsütésre megváltozott minden. Megszűnt a kötelezően érzett vonzódás, elillant minden addigi félelem érzés (inkább tartás valamitől). Felszabadultság érzése vette át a szerepét! (ne feledjük, hónapokig tartott és 2 pillanat kellett hozzá a megélt utazást követően).

Mi történt azóta?
Imádom a lelkét, a gondolatait, ami Ő maga, vonzónak tartom.. ennyi. Se több, se kevesebb…
Értsd úgy, kellemes beszélgetőpartner, akivel bármikor, bármiről el tudunk beszélgetni, és talán mondhatom lélekbarárok lettünk (nem keresek lélektárs, ikertárs, ikerláng stb szavakat szándékosan, bár valamelyik biztosan bele illene). Lesz-e ennél több? Nem tudom, nem is foglalkoztat, most, így jó azt hiszem mindkettőnknek.
Biztosan tudnánk “emelni” egymást, de volt már vele más életünk is együtt (írom majd) ami ennél prózaibb volt, de legalábbis más. Ott is elvesztettük egymást, ott is volt egy gyerek a központi szerepben.. Valamikor biztosan helyre kell hoznunk dolgokat, ez azt hiszem egyikünk számára sem kétséges, de hogy 2 év múlva, vagy 10 esetleg 50 vagy 500, ez majd a jövő zenéje…

Ha választhatok, maradnék a Vízöntő korban, ezen karma ledolgozásához (i.sz 2000 – i.sz 4000) szeretem 😀

ui: Ezen szereplővel történt előző életnek van már folytatása is, ha érdekel olvasd el a Tragédiába torkollt szerelem című részt.