Köztes létbe bepillantás

 

Előzmény, ami fontos a megértéshez

Ekkortájt tartottam valahol a közepén a „Lelkünk útja” sorozatnak (lásd ajánlott könyvek). Nagyon foglalkoztatott, hogy milyen lehet, jó lenne megélni, belenézni. Nem volt egyéb célom vele, csak kicsit megtapasztalni. Valamint ekkor körül felbukkant egy régi kedves szereplője az életemnek mondjuk a semmiből.

Kor: Nincs
Hely: Köztes lét és 26 évvel korábbi jelen életem.

Fura kezdet: Egy alagútban indulunk, átérve egy barlangban (valami föld alatti résznek érzem) találom magam, egyedül. Látom a kijáratot, fényt. Magányos vagyok. „feladatomnak érzem” segíteni az elveszett embereken, kiutat mutatni a fény felé (ki az barlangból). Ez éltet. De előtte, se utána „lét”-et nem érzek, mintha sem múlt, sem jövő nem létezne. Egyetlen félelmem, hogy nem lesz kin segíteni egyszer csak.

 

Rájövök, hogy nincs valós fizikai testem, ugyan mutatom az utat mindenkinek, de észre sem vesznek! (Utaztatóm itt hosszú ideig próbált mindent bevetni, hogy olyan nincs, hogy nincs tested, valami, bármi biztosan van. Nem volt.)  „nincs szükség rám érzés” viszont annál inkább, mikor rájövök, hogy hiába segítek mindenkinek, önmaguktól mennek arra, nem is látnak vagy érzékelnek.

Ugrás jelen életbe (mikor éreztem ennyire szükségtelennek, üresnek magam), jött a kép azonnal. Egy reges régi, közel 30 évvel korábbi szakítást követően. A lányt hívjuk „N”-nek. Nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe, de sosem gondoltam volna erre, hogy akkor utána ennyire üressé váltam volna. Pedig nagyon erősen ez a kép és érzés jött. (Még mindig utazás alatt vagyunk, kb 26 évvel korábbi jelen életem) Csak önsajnálatot éreztem, teltek a napok, hetek, évek, nem engedtem közel magamhoz senkit. Haragudtam rá, hogy elhagyott. Valójában én tettem, de fel sem merült bennem 26 évig, hogy én mekkora bánatot okoztam neki ezzel. Évekig kizárólag csak rövid, vagy alkalmi kapcsolataim voltak, nem tudtam bízni, de talán nem is akartam. Kiéltem a fiatalságom, vagy habzsoltam az életet, igen, úgy tűnhetett külső szemmel, de belül tudtam, hogy kiégtem. Nem vittem bele érzelmeket, így fájdalom sem ért soha. Jó 8-10 évig tartott ez az időszak.

Kis kitérő, hogy érthetőbb legyen: Fiatalok voltunk, nagy szerelemnek indult, Neki az első (és utolsónak is gondolta azt hiszem) talán én nem gondolkodtam ennyire tudatosan. 3 év után mondjuk finoman, jött egy visszautasíthatatlan ajánlat számomra és éltem vele. Néhány nap múlva elmondtam, a lelkiismeretem nem hagyta, hogy ne így tegyek. Akkor szakítás, nekem az „új szerelem” tartott vagy 2 hónapig, talán addig sem. (Nem volt vele dráma, megbeszéltük, azóta is jó barátok vagyunk) „N”-el újrakezdtük, de már nem ott folytatódott, ahol abbamaradt. Azt hiszem szüksége volt, hogy „megtorolja”, megtette. (Hát van benne Skorpió énállapot, ma már erre számítanék :-)) Ott vége is szakadt a kapcsolatnak.

Vissza a megutazott életbe, mintha az egész csak egy film vagy tanítás lett volna. „tudatomban”. Szó szerint mintha utazásomkor egy, egy személyes moziban ülnék, ahol csak nekem vetítik a filmet. Kizárásos alapon jövök rá, hogy a köztes létben vagyok, fehér, tejszerű mintha felhők vagy köd lenne mindenhol. Egyedül vagyok egy szobában (inkább helyen) ahol tanításképp végig néztem ezt a jelenetet, vagy jelenetsort.

Testem nincsen, inkább lélek vagy energia. Sodródom, visz az ár. Nagyon sok hasonló energiát látok, de mindenki megy a saját dolgára. Megpróbálom leírni: mintha egy éjjel színes pici fényszórók rohangálnának valamilyen pályán, de mégsem annyira kötötten egy vonalban. Rengeteg, mindegyik tudja merre tart. 

Időközben én visszakerülök (ahogy halad mindenki) a „szeretteimhez?” (Nevezhetjük lélektársa, lélekfürt, vagy hasonlóképp) 6-10 energia lehet, egyik mintha átölelne, segíteni akar vele, vagy köszönetet mondani nem tudom, de nagyon jó érzés. „arcokkal” nem tudom társítani őket. Tudom, hogy ismerősök, régi barátok, de nem derül ki, kit honnan kellene ismernem.

Belső tanítómmal, vagy felsőbb énemmel.. (itt még mindig gondban vagyok a megfogalmazással) érzem a jelenlétét, de valahogy most mintha nem lenne mit megbeszélni, vagy hely, vagy az idő nem alkalmas. 

Összefoglalva
Nem tudom mi célja volt ennek az utazásnak, mit nem vettem észre, hol kellene párhuzamot vonnom. Szürreális volt, mintha nem lett volna tartalma, vagy most nem voltam nyitott mélyebb információkra. Esetleg csak „ha már annyira kíváncsi vagy, kapsz egy kis betekintést” és ha már újra találkoztál „N”-el, lásd mi történt.

Ezen utazásnak mondjuk cél nélkül indultam, nézzünk valami mozit, azt hiszem, pont így fogalmaztam. Megkaptam 🙂

Tanítása, ha van(?) Mindig másokon próbálok segíteni (ha nem kell akkor is) közben magammal nem foglalkozom? Ezt magam sem igazán értem, néha tényleg ilyen vagyok. Majd elmúlik remélem..

Mi történt mostanában?

Igyekszem kevésbé beleavatkozni bárki életébe, még ha jó szándékkal segítenék is. Kezdem felfogni nem minden az én dolgom. (Ne feledd, a Bak vállán hordja alapból mindenki problémáját) Mostanság inkább, úgy vagyok, szólj, ha segítségre van szükséged, ha tudok segítek. (Nem, nem kőművesmunkát továbbra sem vállalok! 😀 )

26 év kihagyást követően személyesen is találkoztunk “N”-el, egy alig 10 órát beszélgettünk első alkalommal. De az első 10 perc, amikor valóban szívből és ma már tudom, 26 éve erre vártam, a szemébe néztem és BOCSÁNATot tudtam kérni… Na az a kő akkorát esett, hogy szerintem a másik utcában is hallották. Egyszerűen jó volt.
Később kiderült, ez a tüske benne is ott volt ezen idő alatt. Betokosodva, de élt benne, hogy “nem volt szép emlék”. (Igyekeztem finoman fogalmazni.) Hányattatott sorsa, élete volt. Nem tudom megítélni, hogy ennek volt e köze hozzá. Azért próbálom nem mindent ennek a számlájára írni. De fiatal volt és nagyot csalódhatott. Ennyi idővel később is pontosan minden részletet vissza tudott idézni, gyaníthatóan szerepet játszott sok döntésében az életben.

Na, de azóta alakul az élete, napi talán nem, de heti kapcsolatban vagyunk, ha kér segítek, ha én kérek Ő segít, mint két jó barát. Az életünk teljesen más vágányokon folyik, hajóvonták találkozása nem várható 🙂 de jól esik, hogy tudok róla, segíthetek neki néha. Ez valami vezeklés-e? Talán igen, de nem annak érzem. Az a bizonyos kötelék megmaradt, csak átalakult talán.