Heliakális csillagok és paranok

Állócsillagok és bolygók kölcsönhatása, az eredeti módszer

Az asztrológia lényege az éggel való kapcsolatunk. A horoszkóp egy térkép a két világ között, viszont a görögök kitakarították ezt a térképet, eltávolítottak belőle mindent, amit nem lehetett táblázatba foglalni és logikussá tenni, az univerzum ismert részét a Nap tartományába helyezték, eltávolítva a szférikus dimenziókat.

A régiek számára egészen Ptolemaioszig (kb. i.sz. 100-173) az állócsillagokkal való munkavégzés más módszereken alapult, ugyanis nem az ekliptikára vetítették az állócsillagok térbeli helyzetét, hanem azok felemelkedését, lenyugvását és kulminálását vizsgálták. Ptolemaioszt, aki csillagász volt, jobban érdekelte az ég matematikája, mint szimbolikus jelentése. Az Almagest című csillagászati művében 1022 állócsillag ekliptikára vetített pozícióját adta meg, melyet az asztrológusok átvettek és alkalmaztak, hozzáadva a Föld precessziós mozgásának sebességét, így aktualizálva az állócsillagok helyzetét. Ez nagyon egyszerű módszer és az asztrológiai programok nagy része ma is ezt használja.

A kiváló asztrológus és csillagász Bernadette Brady több évtizedes kutatómunkájának köszönhetően, mi is használhatjuk a feledésbe merült ősi asztrológiai technikákat. A Brady’s Books of Fixed Stars című könyvében kifejti, ha egy adott állócsillag ekliptikára vetített fokával dolgozunk, amikor a csillag egy születési képlet Aszcendensével azonos fokon van, akkor nincs vizuális kapcsolatunk a csillag tényleges helyével. Lehet, hogy a csillag órákkal korábban kelt fel, de lehet, hogy néhány órával később.

Ezt szemlélteti az alábbi ábra is, melyen azt látjuk, ha megnézzük az Aszcendens eklpitikai fokát, amikor a Hamal (Kos csillagkép alfa csillaga) emelkedik a horizonton, a Halak 24°-át látjuk. Ha azonban elképzelünk egy vonalat (szaggatott vonal), amely az ég egyik égi pólusától a másikig húzódik, és átmegy a Hamalon, akkor az a vonal az ekliptikát a Bika 5°-ánál metszi. Így a Hamal ekliptikára vetített foka Bika 5° lenne és tévedésből arra következtetnénk, hogy a csillag fizikailag a Bika 5°-án van, pedig ez csak egy matematikai fogalom. De valójában, amikor a Bika 5° emelkedne az Aszcendensen, a Halak 24°-án emelkedő Hamal már rég elhagyta a horizontot és meglehetősen magasan lenne az égen. Így a Hamalnak van egy másik eklpitikai helyzete, amely az együttemelkedés mértékén alapul. Ez az új pozíció szélességről szélességre változik, és ebben a példában összekapcsolja Hamalt a Halak 24°-ával.

Kép forrása: Brady’s Books of Fixed Stars

Ezt a módszer használták régen, melynek a neve parans (paranatellontato), mely egyszerű elveken alapul. Képzeld el, hogy 360°-os tiszta rálátásod van a horizontra és csillagos az éjszaka. Ha keletre nézel, csillagokat látsz felemelkedni. A horizont körének felében emelkednek, nem csak kelet felé. Miközben egy tőled északkeletre emelkedő csillagot figyelsz, előfordulhat, hogy egy másik csillag is emelkedik délkeleten. Azt mondják, hogy a két egyidejűleg emelkedő csillag paran-kapcsolatban áll egymással, amelyet a horizont vonala határoz meg, amely a csillagokat összekötő egyenes vonal. Hasonlóképpen, egy csillag emelkedhet, miközben egy csillag lenyugszik, akkor is paran kapcsolatban állnak egymással.

A lényeg az, hogy a horizont teljes köre kerül felhasználásra, nem csak az ekliptika keleti és nyugati pontja, ugyanis az ég nem egy lapos papírlap az ekliptikával, planétákkal és egyéb objektumokkal. A csillagoknak is van saját nyelvük, és a mítoszok, melyekkel az emberiség felhatalmazta a csillagokat még mindig közöttünk járnak.

Az angliai Stonehenge egy olyan emlékmű, amely támogatja a horizont teljes körének használatát. Ha csak az ekliptikán vagy annak közelében lévő csillagokat használták volna, és figyelmen kívül hagyták volna az égbolt többi részét, akkor a Stonehenge két párhuzamos keresztirányú kőgerenda lett volna, nem pedig a teljes kör. Más szóval, ennek a szerkezetnek a létezése azt jelenti, hogy Anglia pre-druida népe paranokkal dolgozott.

Kép forrása: Pixabay

Az égbolt másik nagyon nyilvánvaló jellemzője a kulminációs pont. Ha délre vagy északra nézel, és elképzeled, hogy egy vonal közvetlenül a fejed fölött halad el, és kettévágja az eget, akkor az elsődleges meridiánt képzeled el. Ahol ez a vonal metszi az ekliptikát, az a jelenlegi MC. A csillagok bárhol tetőznek ezen a vonalon, elérik emelkedő ívük csúcsát, és hamarosan elindulnak lefelé a nyugati horizont felé.

Négy ponton fordulhat elő paran:

• A horizontkör emelkedő oldalán
• A horizontkör lenyugvó oldalán
• Fent a főmeridiánon, vagy kulminációs ponton
• Ezzel szemközt a horizont alatt, vagy a nadíron

Ez a négy pont, ahogy a Föld érinti az eget, és ezekre a pontokra régen az ég tartó oszlopaként tekintettek. Kapcsolatot és hidat képeztek köztünk és a csillagok között. Az állócsillagok energiája ezeken a csatornákon keresztül jöhet a Földre.

Ha egy csillag vagy egy bolygó e négy pont bármelyikén van egy időben, amikor egy csillag vagy egy bolygó ugyanazon a ponton, vagy a másik három pont bármelyikén, akkor ez a két bolygó vagy csillag paranban van, azaz kettőjük jelentése egyesül. Ennek a kölcsönhatásnak az eredménye, hogy a bolygó természete nem változik, hanem a csillag természete irányítja, fókuszálja és kalibrálja.

Fontos szempont a megfigyelő helyzete, mivel a szélesség változásával a horizontvonal köre a csillagok irányába változik. Tehát egy csillag az egyik szélességi fokon felkelhet egy adott bolygóval egy időben, de egy másik szélességi fokon ugyanazon a napon a csillag már felkelt, vagy még mindig a horizont alatt van, amikor az a bizonyos bolygó felkel.

Amikor a születési képlet egy bolygója paran kapcsolatban áll egy állócsillaggal, akkor a csillag által szimbolizált mitológiai tartalom összekapcsolódik a születési képlet bolygójával és megnyilvánul a szülött életében.

A tengelyek azt jelzik, hogy az ember életében mikor jelenik meg a csillag energiája:

• Az Aszcendens korai befolyást jelez, amely egész életen át folytatódik.
• A kulminációs pont vagy MC az élet középső éveire vonatkozik, és a világban elfoglalt státuszhoz kapcsolódik.
• A Deszcendens a későbbi életéveket jelzi.
• A Nadir pedig az ember életművét, az élet végét és a halál utáni hírnevét jelképezi.

Heliakális felkelő csillagok – lelki vezércsillagok

A heliakális felkelő csillag, közvetlenül a Nap előtt kel fel a keleti horizonton, és eltűnik a látókörből, mert a Nap az égboltnak a csillag által elfoglalt részébe mozdul.

A heliakális felkelő csillagot egykor istenként tisztelték, aki visszatért az alvilágból. Úgy gondolták, hogy hogy hatással van arra az időszakra, amíg vissza nem tér az alvilágba. Különböző természeti jelenséget kapcsoltak hozzá, ugyanis az adott csillagkép jelentősen hozzájárultak a hely és az idő minőségéhez. A Nílus az Oroszlán heliakális felemelkedésének időszakában áradt ki, így a Nílus éltető vizei is a nagy tüzes istennőhöz kapcsolódtak. Ily módon az egyiptomiak az oroszlánt a víz őrzőjének tekintették, és ez a hiedelem még mindig visszhangzik a szökőkutakban, amelyek oroszlánfejet használnak.

Ez a gondolkodásmód hozzáigazítható a modern asztrológiához is, ugyanis egyéni szinten is van jelentősége a heliakális felkelő csillagnak, mivel plusz információ hordoz a szülött spirituális útjára vonatkozóan.  

A heliakális felkelő csillag egy kapocs az egyén és az isteni között, melynek mitológiai hátterét feltárva mélyebb betekintést kaphatunk életfeladatunkra, eredendő természetünkre, adottságainkra és problémáinkra vonatkozóan. Ez a tulajdonság belső lényünk egy olyan része, melyet azért kaptunk, hogy teljesíteni tudjuk küldetésünket. Ez az isteni fény láthatatlan vezetője életünknek.

Ha kíváncsi vagy, melyik a lelkedet vezető csillag, és mit szimbolizál, az Elemzés menüpont alatt, a születési képleted adatai között ezt is megtudhatod.

Forrás: 

Bernadette Brady: Fixed stars of Brady's book, Star and Planets combination