A vidéki ház csendje szinte kézzel fogható volt. Dr. Boros Dénes a dolgozószobájában ült, ahol a könyvespolcok roskadoztak a pszichológia és orvostudomány vaskos köteteitől. Az ablakból a kertre látott, ahol az őszi napfény aranyló csíkokat vetett a földre hullott levelekre. A ház távol volt a város zajától, itt dolgozott magánpraxist vezetve, olyan páciensekkel foglalkozva, akik a hagyományos terápiákban nem találtak megoldást.

Aznap délután egy új páciens érkezett hozzá. Mészáros Balázs, egy harmincas évei végén járó férfi, akinek sápadt arca és karikás szemei arról árulkodtak, hogy régóta nem aludt rendesen. Balázs rémálmoktól szenvedett, olyanoktól, amelyek túlságosan valóságosnak tűntek.

— Álmodott már valaha olyasmit, amiről biztosan tudta, hogy nem csak álom? – kérdezte Balázs, miután helyet foglalt a bőrfotelben.

Dénes megigazította szemüvegét, és egy jegyzetfüzetet vett elő.
— Mit ért ezen?

— Egyszerűen… érzem. Nem csak kitaláció. Nem az agyam játszik velem. Ezek… emlékek. Olyan helyeken járok, ahol sosem voltam. Olyan emberek nevét tudom, akikkel sosem találkoztam. De a legrosszabb… — Balázs elhallgatott, és a padlót bámulta.

— Mi a legrosszabb?
— Mindig ugyanaz a vége. Meghalok. Minden álom végén.

Dénes sok furcsa esettel találkozott már, de valami Balázs szavaiban mélyebb igazságot sugallt. Úgy döntött, hipnózis alá helyezi a férfit, hogy feltárja a tudatalattijában rejlő emlékeket.

— Rendben, Balázs. Csak dőljön hátra, és figyeljen a hangomra.

A férfi mély lélegzetet vett, és hátradőlt. Dénes monoton hangon vezette végig a hipnózis szokásos lépésein. Lassan, lépésről lépésre vezette mélyebb tudati szintekre. Balázs teste elernyedt, légzése lelassult.

Aztán hirtelen…

— A kezem… — suttogta Balázs.
— Mi van a kezével?
— Vér. Vér van rajta.

Dénes hátán is végigfutott a hideg, de nem zökkent ki a szerepéből.
— Hol van most, Balázs?

A férfi arca megrándult. A szemhéja remegett, mintha küzdene valami ellen.
— Egy orvosi rendelőben. De nem itt, hanem a sajátomban. Az asztalon… egy beteg fekszik. Nem mozdul.

Dénes szíve kihagyott egy ütemet.
— Orvosként látja magát?

Balázs szája megrándult. A következő szavakat más hangon mondta ki, mélyebben, mint előtte:
— Dr. Boros.

Dénes lélegzete elakadt.
— Hogy mondta?

— Maga vagyok. Ön vagyok. Egy másik életben. És maga… hibázott.

A szobában a levegő is mintha megállt volna hirtelen. Dénes ujjai remegtek, ahogy a jegyzetfüzetére pillantott.

Ez lehetetlen.

De Balázs szavai túl meggyőzőek voltak. És mélyen, legbelül… Dénes érezte, hogy igazak.

A szoba csendjét csak Balázs lassú, mély lélegzete törte meg. A férfi továbbra is transzban volt, arca eltorzult a hipnózis hatására, mintha valami láthatatlan erő húzná vissza egy másik világba.

Dénes próbálta megőrizni a nyugalmát, de a szívverése felgyorsult.
— Balázs… — szólt halkan. — Hol van most pontosan?

A férfi légzése szaggatottá vált. A kezei megfeszültek a fotel karfáján.
— Budapest… de nem most. Régebben. A ház… ismerős, de másképp néz ki. Gázlámpák az utcán… A falakon sötét fa panelek…

— Milyen évet írunk?

Balázs arca megrándult.
— 1869.

Dénes alig bírta megállni, hogy ne állítsa le a hipnózist. Ez lehetetlen. Nem lehet igaz.
De Balázs túl hihető volt.

— Mondja el, mit lát.

— Egy beteg fekszik előttem. Férfi… fiatal… talán húszéves. Lázasan rázkódik. A bőre szürke, a szemében félelem. Segíteni akarok neki. De nem tudok.

Dénes torka kiszáradt.
— Miért nem?

Balázs ajkai megremegtek.
— Mert… én tettem ezt vele.

A szoba hőmérséklete mintha hirtelen csökkent volna.
— Hogyan?

Balázs megpróbált mozdulni, de hipnózisban nem tudott. Arca fájdalmat tükrözött.
— Az orvosság… azt hittem, segít. Új kezelés. Kísérleteztem. De nem működött. Megöltem őt.

Dénes hirtelen felállt, a széke hátracsúszott a padlón. Nem, nem, ez csak egy véletlen egybeesés. Egy elmejáték csupán.

De ahogy Balázs tovább beszélt, újra egy név hagyta el a száját.
— Boros Dénes.

Dénes hátrahőkölt, mintha pofon vágták volna.
— Mit mondott?

— Ez volt a neve. Az én nevem. Maga voltam, de ezt már mondtam.

Egy hosszú pillanatig csak a régi falióra ketyegése hallatszott.
Dénes keze ökölbe szorult. Ez nem lehet igaz. Ez csak hipnózis. Egy páciens elméjének játéka.

De ha így van… akkor miért érzi úgy, mintha egy régi, elfeledett emlék kapuja nyílna meg előtte?
— Mit tett, miután a beteg meghalt? — kérdezte halkan.

Balázs lélegzete zihálássá vált.
— Eltűntettem a testét. Senki sem tudhatta meg. Titokban tartottam a kudarcot.

Dénesnek hirtelen hányingere támadt.
Egy másik élet… egy másik én… aki egy halálos hibát követett el.

És most a múlt… visszatért hozzá.
Mintha emlékeztetni akarná.

Dénes ujjai a jegyzetfüzet lapjait szorongatták, de egyetlen szót sem írt le. Mészáros Balázs továbbra is hipnózisban volt, de arcára kiült a rémület, mintha valami láthatatlan erő húzná vissza a múltba.

Dénes vett egy mély levegőt, próbálva elnyomni az egyre erősödő pánikot. Ez csak egy véletlen egybeesés – hajtogatta magában. Egy pszichológiai mechanizmus. A páciens elméje összerakta a töredékeket, amiket tudatalattijából merített…

De akkor miért érzett mélyen legbelül egy furcsa, baljós ismerősséget?
— Balázs — szólt végül. — Mi történt ezután? Kérem részletesen mesélje ez az egészet!

A férfi remegett.
— Reggel eltemettem. Egy park szélén, a városon kívül. Senki sem tudta meg.

— És ön?

— Tovább éltem az életemet. Folytattam a munkám. De a kezeim… mindig véresek maradtak. A bűntudat elhatalmasodott rajtam. Az arca minden éjjel megjelent előttem. Nem tudtam aludni. Nem tudtam enni. Az emberek észrevették, hogy valami nincs rendben velem. Végül én is megbetegedtem. És meghaltam.

Balázs légzése hirtelen akadozni kezdett, mintha valami fojtogatta volna. Dénes azonnal előrehajolt.
— Balázs! Lassan számolok háromtól visszafelé, és amikor elérek az egyhez, felébred. Három… kettő… egy.

A férfi szemei felpattantak, és kapkodva szedte a levegőt. Tenyerével az arcát dörzsölte, mintha így próbálná eltüntetni a hipnózis utóhatásait.
— Mi… mi történt? — kérdezte zihálva.

Dénes csak nézte őt. Tudta, hogy mit kellene mondania: hogy ez csupán a tudatalattija játéka volt, hogy az agy néha olyan emlékeket kreál, amelyek sosem történtek meg.

De a saját keze is remegett.
— Semmi baj — mondta végül, talán inkább magának, mint a páciensnek. — Pihennie kell.

Balázs kábán bólintott, még mindig zavarodottan pislogva.

Amikor a férfi elhagyta a rendelőt, Dénes hosszasan bámulta az ajtót. A szíve még mindig gyorsan vert.

Felállt, odasétált a fürdőszobai mosdóhoz, és megnyitotta a csapot. A hideg víz égette a bőrét, de szüksége volt erre a valóságérzetre.

Aztán a tükörbe nézett.

Egy pillanatra nem a saját arcát látta. Hanem egy másik férfiét. Sápadt, beesett szemű, szakállas alak volt, viktoriánus kori orvosi köpenyben.

A szoba falai mintha elhalványultak volna.

Egy régi, sötét szoba… egy fakó arcú, haldokló beteg… és az ő keze, amely végzetes döntést hozott.

Dénes hátrahőkölt, és a kép eltűnt.

Nem… Nem lehet…

De belül tudta az igazságot.

Ez ő maga volt, egy korábbi életében. Bár évek óta foglalkozik előző életes utaztatással, de ilyen még soha nem esett meg vele, hogy saját maga hipnózis nélkül belelásson egy régi életébe.

A múlt valahogy visszatalált hozzá. Mintha elégtételért kiáltana.

Aznap éjjel Dénes alig aludt. Hiába próbálta racionálisan megmagyarázni, amit Balázs mondott, az érzés nem hagyta nyugodni. Mi van, ha igaz? Mi van, ha ő tényleg élt már egy másik olyan életet, ami miatt a bűntudata még mindig kísérti?

Reggel, miközben a kávéját kevergette, újra és újra eszébe jutott Balázs hipnózis alatt tett vallomása:

“Egy park szélén temettem el… A városon kívül… Senki sem tudta meg…”

Dénes egy ideig csak bámulta a fekete kávét, aztán hirtelen mozdulattal letette a bögrét.

Fel kell kutatnia a helyet. Ha bármi is valós lehet a történetből, utána kell járnom, már úgysem lesz addig nyugalmam.

Budapest külvárosában volt egy régi, elhagyatott park, amely egykor a város peremén terült el. A történelmi dokumentumok szerint a 19. században a környéken még nem voltak házak, csak földutak és erdős területek.

Dénes délután kiment a helyszínre. A parkot ma már alig látogatta valaki – néhány futó és kutyasétáltató járta, de a legtöbben inkább elkerülték. Az elvadult fák és a mohás, régi padok egy letűnt korszak nyomait őrizték.

Ahogy sétált, valami furcsa érzés lett úrrá rajta. Mintha már járt volna itt. Mintha a lábai maguktól vezették volna a fák között egy meghatározott irányba.

És aztán… megtorpant.

Egy kis tisztásra ért, ahol a fű ritkásabb volt. A föld itt kissé süppedős volt, mintha valamikor már megbolygatták volna.

A szíve hevesen vert.

“Itt temettem el.”

A gondolat nem az övé volt. Mintha valaki más súgta volna a fejében.

Dénes lehajolt, és a kezével óvatosan megkaparta a földet. Csak levelek és gyökerek kerültek elő, de a megmagyarázhatatlan érzés nem hagyta nyugodni.

Hirtelen egy reccsenő hang hallatszott a háta mögött.

Megpördült.

Egy idős férfi állt ott. Kopott kabátot viselt, és egy fémkeretes szemüveg csillogott az orrán.
— Maga mit keres itt? — kérdezte gyanakvóan.

Dénes próbálta összeszedni magát.
— Csak… érdekelnek a régi történetek. Tudja, mi volt itt régen?

Az öregember lassan biccentett.
— A nagyapám mesélt erről a helyről. Azt mondta, régen volt itt valahol egy sír. Egy névtelen sír. De soha nem találták meg.

Dénesnek kiszáradt a szája.
— Kinek a sírja volt?

Az idős férfi vállat vont.
— Senki sem tudja biztosan. Csak azt mondták, hogy egy orvos lehetett a tettes. Egy férfi, aki túl messzire ment a kísérleteivel.

A hideg végigfutott Dénes gerincén.

Az öreg még egy pillanatig méregette őt, aztán sarkon fordult, és elindult a park ösvényén.

Dénes egyedül maradt a csendben.

És most már biztos volt benne.

A múlt valóságos volt. És egy régi bűn még mindig kísértette.

Az éjszaka hűvös volt, a szél zizegtette az elszáradt faleveleket a vidéki ház kertjében. Dénes a dolgozószobájában ült, a számítógép monitorának hideg fényében. Az elmúlt órákat kutatással töltötte – régi újságcikkeket, orvosi dokumentumokat, levéltári nyilvántartásokat böngészett. Ha az 1800-as években tényleg történt egy ilyen eset, annak lennie kell valami nyomának.

Hajnali kettőkor végre talált valamit.
Egy 1870-ből származó újságcikk címe így szólt:
„Rejtélyes eltűnés: fiatal páciens tűnt el egy neves orvos rendelőjéből”

Dénes szeme végigszaladt a megsárgult szövegen.

“K. Márton, egy 22 éves fiatalember, múlt hónapban eltűnt Budapesten. Utoljára egy bizonyos Boros doktor rendelőjében látták, ahol kísérleti kezelést kapott. A doktor azt állította, hogy a fiatalember egy éjjel váratlanul eltávozott, ám a családja szerint sosem tért haza. A hatóságok vizsgálatot indítottak, de bizonyíték híján az ügyet lezárták.”

Dénes hátradőlt a székében, a szívverése fülsiketítő volt.

Ez nem lehet véletlen.

A név, a történet, a helyszín – minden egybevágott azzal, amit Balázs a hipnózis alatt mondott.

És akkor eszébe jutott valami.

A sír.

Ha tényleg ott temette el azt a fiatalembert… akkor még mindig ott lehetnek a maradványai.

Dénes másnap hajnalban visszatért a parkba. Egy ásót hozott magával – abszurd gondolat volt, de már nem tudott másra gondolni.

A tisztáson állva ismét elfogta az a különös, bizsergető érzés. Mintha valami mélyről szólítaná. Mintha a föld alól nézné valaki.

Elkezdett ásni.

A hideg levegő körülvette, a szél suttogott a fák között.

Aztán… az ásó egy kemény tárgyba ütközött.

Dénes mozdulatlanná dermedt.

Óvatosan félresöpörte a földet.

És akkor meglátta.

Egy csontváz maradványait.

A bordák eltorzultak, a koponya egyik oldala behorpadva. De még így is látszott, hogy fiatal férfié lehetett.

Dénes szíve vadul dübörgött. Térdre rogyott, keze remegett.

Hirtelen egy hang suttogott a fejében.

“Megtetted… végre megtaláltál.”

Dénes mozdulatlanul térdelt a sír fölött. A szél végigsöpört a parkon, mintha az éjszaka maga is figyelné, mi történik. A földben fekvő csontok évtizedek óta hallgattak, de most mintha mesélni akartak volna.

A koponya mély szemgödrei fekete árnyékként tátongtak. Egykor egy ember volt. Valaki, aki élt, lélegzett, álmodott… és akit ő maga ölt meg.

Vagy legalábbis az a Boros Dénes, aki az 1800-as években élt.

Dénes felemelte a remegő kezét, és végighúzta ujjait a homlokán. Ez nem lehet véletlen. Nem lehet hallucináció. Az összes nyom – Balázs hipnózis alatt tett vallomása, az újságcikk, a helyszín – egyetlen irányba mutatott.

És ő most itt volt, szemtől szemben egy múltbéli bűnével.

— Sajnálom… — a szavak alig voltak többek suttogásnál, de a fák között mintha visszhangoztak volna.

Mintha maga a park is válaszolt volna rá. A levelek megrezzentek, a fák hajlongtak.

És akkor halk léptek zaja hallatszott mögüle.

Dénes szíve a torkában dobogott. Lassan megfordult.

Egy férfi állt ott.

Fiatal volt, sápadt arcú, sötét hajjal és beesett szemekkel. XIX. századi ruhát viselt, de a legijesztőbb mégis a tekintete volt – olyan üres, mint a földben fekvő csontváz szemgödrei.

A férfi egyenesen Dénesre nézett.
— Végre találkoztunk.

Dénes hátrahőkölt. Az ájulásközeli állapotban volt.
— Ki… ki vagy te?

A fiatal férfi lassan előrelépett. A föld alig reccsent a léptei alatt.
— Kutas Márton — mondta halkan. — Az ember, akit elárultál.

Dénes torka összeszorult.
— Én… én nem…

— Nem te voltál? — Márton mosolya keserű volt. — Nem te keverted a szert? Nem te nézted végig, ahogy a testem összerándul, ahogy a bőröm hamuszürkévé válik?

Dénes nem tudott válaszolni.
— Két életen át próbáltad elfelejteni, de a múlt nem felejt. Minden tett visszatér.

Márton felemelte a kezét, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha megérintené Dénest – de az ujjak csak árnyékként siklottak át rajta.
— Mit akarsz tőlem? — kérdezte Dénes rekedten.

A férfi arca ellágyult.
— Nem büntetni jöttem — mondta. — Csak látni akartam, hogy végre emlékszel. Hogy végre beismered.

Dénes ajkai kiszáradtak. A bűntudat egyetlen hatalmas hullámban csapott le rá.
— Sajnálom.

Márton halványan elmosolyodott.
— Tudom.

És aztán… egyszerűen eltűnt.

Dénes még percekig térdelt a sír felett, hallgatva a csendet, amely már nem volt olyan nyomasztó, mint korábban.

A múlt visszatért hozzá. De talán most, először két élet óta… végre el is engedte.

Néhány nappal később Dénes a rendelőjében ült, de nem tudott a munkára koncentrálni. A gondolatai még mindig az elhagyott parkban történtek körül forogtak. A csontvázat természetesen bejelentette a hatóságoknak – hivatalosan egy ismeretlen XIX. századi személy maradványait találták meg, akinek halálát „ismeretlen okok” miatt állapították meg.

De Dénes tudta az igazságot.

Az álmai már nem voltak olyan nyomasztóak. Nem látta többet Márton arcát, nem érzett megmagyarázhatatlan félelmet. Mintha valami, ami két élet óta a vállán nyugodott, végre felszabadult volna.

Egy kopogás szakította félbe gondolatait.
— Szabad — mondta, és az ajtó kinyílt.

Mészáros Balázs állt ott, az a férfi, aki akaratlanul is elindította ezt az egész utazást.
— Remélem, nem gond, hogy beugrottam — mondta bizonytalanul. — Csak… nem tudtam kiverni a fejemből, amit akkor hipnózis alatt mondtam.

Dénes intett neki, hogy üljön le.
— Hogy érzi magát?

Balázs elgondolkodott.
— Furcsán… könnyebbnek. Mintha valami, amit sosem értettem, végre a helyére került volna. Azóta nincs rémálmom.

Dénes bólintott.
— Talán azért, mert megtaláltuk a választ.

Balázs halványan elmosolyodott.
— Lehet. Bár őszintén szólva, még mindig nem tudom, hiszek-e a reinkarnációban.

Dénes a jegyzetfüzetére pillantott, amelynek üres lapjai várakozón tátongtak.
— Nem is kell. A múlt akkor is hat ránk, ha nem emlékszünk rá. De ha egyszer szembenézünk vele… akkor általában képesek vagyunk továbblépni.

Balázs elgondolkodott, majd bólintott.
— Azt hiszem, értem, mire gondol.

Felállt, kezet nyújtott.
— Köszönöm, doktor úr.

Dénes megszorította a kezét, és valami mély megnyugvást érzett.

Ahogy Balázs kilépett az ajtón, Dénes kinézett az ablakon. Az ég tiszta volt, a nap ragyogott.

És hosszú idő óta először úgy érezte, valóban egy új élet küszöbén áll.

(Vége.)

Szabolcs, 2025.09

Hasonló írások a novella cimkékkel vannak ellátva.