Szent Valentin legendája

A Valentin-nap történetét – és védőszentjének történetét – rejtély övezi. Tudjuk, hogy a februárt régóta a romantika hónapjaként ünneplik, és hogy a ma ismert Szent Valentin-nap a keresztény és az ókori római hagyományok maradványait egyaránt tartalmazza. De ki volt Szent Valentin, és hogyan került kapcsolatba ezzel az ősi rítussal?

A katolikus egyház legalább három különböző Valentin vagy Valentinus nevű szentet ismer el, akik mindegyike mártírhalált halt. Egy legenda szerint Valentin pap volt, aki a harmadik században szolgált Rómában. Amikor II. Claudius császár úgy döntött, hogy az egyedülálló férfiak jobb katonák, mint azok, akiknek felesége és családja van, betiltotta a fiatal férfiak házasságát. Valentine, felismerve a rendelet igazságtalanságát, dacolt Claudiusszal, és titokban folytatta a fiatal szerelmesek házasságát. Amikor felfedezték Valentine tetteit, Claudius elrendelte, hogy öljék meg. Megint mások ragaszkodnak ahhoz, hogy Terni Szent Bálint püspöke volt az ünnep igazi névadója. Őt is lefejezte II. Claudius Rómán kívül.

A Valentin-nap eredete: Pogány fesztivál februárban

Míg egyesek úgy vélik, hogy a Valentin-napot február közepén ünneplik Valentin halálának vagy temetésének évfordulója alkalmából – ami valószínűleg Kr. u. 270 körül történt –, mások azt állítják, hogy a keresztény egyház úgy döntött, hogy Szent Bálint ünnepét február közepére helyezi, hogy „keresztényesítse” Lupercalia pogány ünnepét . A február 15-én ünnepelt Lupercalia egy termékenységi fesztivál volt, amelyet Faunusnak, a mezőgazdaság római istenének, valamint a római alapítóknak, Romulusnak és Remusnak szenteltek.

A fesztivál kezdeteként a Luperciek, a római papok rendjének tagjai egy szent barlangban gyűltek össze, ahol a csecsemőkről, Romulusról és Remusról, Róma alapítóiról a feltételezések szerint egy nőstényfarkas vagy lupa gondoskodott. A papok egy kecskét áldoztak fel a termékenységért, és egy kutyát a megtisztulásért. Ezután csíkokra vágták a kecskebőrt, mártották az áldozati vérbe, és kivonultak az utcára, és gyengéden megcsapták a kecskebőrrel a nőket és a szántóföldeket.

A római nők távolról sem féltek, hanem üdvözölték a bőrök érintését, mert úgy gondolták, hogy ez termékenyebbé teszi őket a következő évben. Később a nap folyamán a legenda szerint a város összes fiatal nője egy nagy urnába helyezte a nevét. A város legényei mindegyike választ magának nevet, és az évre a választott nővel párosul. Ezek a meccsek gyakran házassággal végződtek.

A Valentin-nap jelentése: a romantika és a szerelem napja

Lupercalia túlélte a kereszténység kezdeti felemelkedését, de törvényen kívül helyezték – mivel „kereszténytelennek” tartották – az 5. század végén, amikor Gelasius pápa február 14-ét Szent Valentin napnak nyilvánította. A nap azonban csak jóval később vált véglegesen a szerelemhez.

A középkorban Franciaországban és Angliában azt hitték, hogy február 14-én kezdődik a madarak párzási időszaka, ami tovább erősítette azt az elképzelést, hogy a Valentin-nap közepe a romantika napja legyen. Geoffrey Chaucer angol költő volt az első, aki 1375-ben „Parlament of Fowls” című versében feljegyezte a Szent Valentin-napot a romantikus ünneplés napjaként, és ezt írta: „Mert ezt Seynt Valentyne napján küldték / Amikor minden rosszindulat odajön, hogy párját válassza.”

A Valentin-köszöntések már a középkorban is népszerűek voltak, bár az írott Valentin-nap csak 1400 után jelent meg. A ma is létező legrégebbi ismert valentin egy költemény volt, amelyet Károly, Orléans hercege írt 1415-ben feleségének, miközben a londoni Towerben raboskodott , miután elfogták az Agincourt-i csatában . (A köszöntés ma a londoni British Library kéziratgyűjteményének része.) Néhány évvel később úgy tartják, V. Henrik király felbérelt egy John Lydgate nevű írót, hogy írjon Valentin-napi levelet Valois Katalinnak.

Ki az a Cupido?

Ámort gyakran ábrázolják a Valentin-napi kártyákon, mint egy meztelen kerub, aki szerelmi nyilat indít a gyanútlan szerelmesekre. Ám a római Ámor isten gyökerei a görög mitológiában a szerelem görög isteneként , Eroszként nyúlnak vissza. Születésének beszámolói eltérőek; egyesek szerint Nyx és Erebus fia; mások Aphrodité és Ares; mások szerint Írisz és Zephyrus, vagy akár Aphrodité és Zeusz fia (aki az apja és a nagyapja is lett volna).

A görög archaikus költők szerint Eros jóképű halhatatlan volt, aki az istenek és az emberek érzelmeivel játszott, arany nyilakkal szeretetet, ólmos nyilakat pedig idegenkedés szítására használt. Csak a hellenisztikus időszakban kezdték úgy ábrázolni, mint a huncut, duci gyereket, akivé a Valentin-napi kártyákon vált.

Képen: Szent Bálint, aki egyes források szerint valójában két különálló történelmi szereplő, akikről azt mondták, hogy meggyógyítottak egy gyermeket, miközben bebörtönözték és lefejezték.

Forrás: https://www.history.com/topics/valentines-day/history-of-valentines-day-2