Tragédiába torkollt szerelem

Előzmény, ami fontos a megértéshez

Ugyanezen életem szereplőjével az első közös emlék az ezt megelőző közel 800 évvel korábban történt, ha még nem tetted először azt olvasd el. Nézzünk be az 1100-as évekbe címen találod.

Utazás…

Kor: 1920-as évek körül. Mátyás keresztnév.
Hely: Talán Jász megye alacsony, fehér épületek a faluban.
Pék vagy olyasmi szakmával, jó fizikummal, férfi. 30 éves kor után.

Megérkeztem..

Kezdődött, félelemmel, megvetnek, nem fogadnak el az emberek. 

Érzések: Torznak érzem magam, idegennek kirekesztettnek. Templomba vágyom, távolról nézem, úgy gondolom ott kaphatok néhány jó szót, vágyom rá lelkileg, de valamiért nem merek elmenni oda.

Kiderül barátok, ismerősök, talán kollégák (de nem tudom pontosan mi volt a munkám) valami miatt ünnepelni akarnak engem. (Vannak kollégáim vagy barátaim, de továbbra is kívülállónak érzem magam) Egy kis fehér parasztházakból álló faluban vagyunk, pici ablakokkal (érzésre valahol Jász megyében, gőzöm sincs ott jellegzetes-e ez a forma, de nagyon erős benyomás) Tábortűz szerű hely, beszélgetés, mutalozás.. 

Vágyom valakinek a figyelmére, láttam néhányszor a faluban, de úgy gondolom nem is tudja, hogy létezem. Néhányszor láttuk csak egymást, illetve biztosan csak én láttam őt. Az az érzésem, hogy van valakije ezért közeledni sem akarok. (amúgy, mint kiderült jóvágású kemény arcvonású ember vagyok, mégsem fogadom el önmagam).

Elmegyek (inkább odaosonok a helyes szó) egyedül a házához, ahol lakik. Benézek, belesek az alacsony ablakon. Egyedül van, most vagy főz éppen, háttal áll. Egy ideje nézem már az alakját, ami a gyenge fényben látszik a régi ablaküvegen át.

Egy érzés kerít hatalmába, pontosan hallom, érzem a gondolatait! Biztos vagyok benne, hogy nem hallucinálok, mivel hellyel közzel vallásos (legalábbis semmi ezen kívüli) vagyok, elfogadom, hogy hangosan gondolkodik. Hallom, vagy érzem az az ő gondolatait, mindegy is, pontosan ugyanúgy érez, „biztosan észre sem vett engem”. Rám gondol és erre vágyik! Örömömben rohanok vissza a barátaimhoz, de már véget ért a mulatozás. Majd kiugrok a bőrömből 🙂

Elhatározom, hogy nincs mitől félni, tartani. Voltak már lányok az életemben, de egyik sem érdekelt igazán, Őt másnak éreztem (Ekkorra már tudom, hogy jelen életemben ki testesíti meg, nevezzük „K”-nak) Erőt merítek és 2 nap múlva az utcán találkozunk, jön szembe. Ugyanaz a szempár, csillogó tekintet. Vékony alacsony, törékeny, de nagyon nőies. Fekete göndörödő haj, félhosszú. Utána szólok, hogy van e kedve valamikor eljönni velem sétálni? Elpirul, láthatóan kiugrik a bőréből, igent mond, majd zavartan elsiet.

Néhány nappal később, egyszer csak sétálunk egy mezőn. Valami búzatábla szerű szélén leülünk. Kék rakott szoknyában van, én fekete vászonnadrágban és fehér ingben (azt hiszem pék vagyok, vagy ilyesmi) Zavaromban, a mezőn talált/szedett virágot adom neki, elpirul és ad egy puszit. Úgy érezni forr a levegő, ugyanazt akarjuk mindketten azonnal, de talán az illem vagy neveltetés miatt ennyi fér ott csak bele.

Néhány hét telik el csak, valami nagyon szűk körű esküvő, pici falusi templomban. Vagy nincsen családunk, vagy távol vannak, de alig 6-8 ember van jelen. Szegények, de nagyon boldogok vagyunk. Élvezzük egymás közelségét, társaságát, igazi szerelem. (Ezt az érzést, ha megélheted utazásod alatt, ki ne hagyd, felülmúl mindent, ami elképzelhető! Leginkább az összeolvadás érzése lehet ilyen)

Probléma azért van

Az együttlétek fájdalmasok számára. Talán méretbeli talán neveltetésből vagy korábbi traumából adódóan. Nem szól, de egy idő után tudom. 23 éves én 33 körül. Azért, hogy ne okozzon fájdalmat, ritkulnak az együttlétek. A szerelem marad, nem okoz problémát. Kb 5 évre rá terhes lesz. Nagyon szegényen élünk, nem is tudom örülünk e neki, az az érzés, hogy „elválaszt” majd a gyerek minket, nagyon erős.

Az udvaron 7 hónaposan megszüli a babát (megindul valami miatt a szülés) nincs segítség, orvos a közelben sincs, fájdalmas és nem tudok segíteni. Ez nagyon rossz érzés, csak rohangálok fel s alá. Halva születik a gyermek. Időközben megérkezik az orvos, ellátja a feleségem és csak annyit mondd, esélye sem volt az életre. (Sírok, sokáig sírok a jelenben) Nem volt erőm megnézni sem.

Nagyon maga alatt van, támogatom érzelmileg. Én is ugyanúgy magam alatt vagyok, de sokáig tartom magam, erősnek mutatkozom, hogy támasza legyek. Nem heverjük ki igazából soha. Ő befelé forduló lesz csak ül naphosszat és néz maga elé. Én kocsmába járok, szinte ott töltöm az életem. Nem veti a szememre, megérti valahol.. Azt hiszem a kocsma elmarad néhány év után, de a kapcsolat már nem lesz a régi. Élük egymás mellett..

Ugrás életem utolsó szakaszára

Öreg korunkra szenilisek leszünk, meg sem ismer sokszor. Én egy mezőn talán varjakra lövöldözők? Valami állatcsapdába lépek, ugyan elég nagy darab vagyok, de nem tudom kiszabadítani a lábam. Fáj, vérzik. (Fizikailag is átélem, bár tűrhető, inkább jelzés értékű) Talán kombájn, (Nem is láttam jól és nem is értek hozzá) ami közeledik, örülök, valaki segíteni fog!

De nem vesz észre és lényegében átmegy rajtam. Feldarabol. Rögtön „kiesek” a testemből és kívülről nézem végig, ahogy a vezető 10 méterrel később észreveszi, hogy minden véres és kapcsol. Kiugrik, megnéz és ordítva rohan segítségért. Késő.. (Ez volt az első erőszakos halál, amit megéltem, sokan félnek tőle, de számomra nem volt olyan nyomasztó. Miután egy másodperc alatt felfogtam, érdekes volt kívülről nézni a testem. Nem szép, de érdekes.)

Temetésemen csak a feleségem ismerem fel, őt 2 ember támogatja oda, a hátsó sorba. Azt sem tudja hol van és miért. Láthatóan nem emlékszik semmire és senkire. Ő évekkel korábban elzárta magát a világtól. Próbálok kapcsolatba lépni vele, nyugtatni, bátorítani, egyszerűen szeretni, de nem vesz észre.

Jelen életbeli helyzet

“K” -val már ez a második megélt élet, ahol a gyermek tönkreteszi az életünket. Felmerül a kérdés, hogy miképp lehetett volna “jól” megélni. Mi ennek a tanítása? Kerüljük szándékosan az ilyen helyzetet, vagy pont “most majd jó lesz” amiben hinni kellene? 

Nem, nincs ilyen kapcsolatunk, hogy valósan ezen kellene gondolkodni és gyermekeimet is imádom, egy pillanatig nem bántam meg 🙂 (Más az anyjuk természetesen ezen életemben.) Egyszerűen még nem tudom a miérteket… Lehet volt több is de kettőről már tudok, ahol nagy szerelem, és mégsem volt jó befejezés. Jelen életben ismét összesodort minket a “véletlen”, de mi az oka? (ez a kérdés egyelőre nyitott marad) 

Mi történt mostanában?

Asztrológia és szinasztria elemzésből sem lettem sokkal okosabb, két utat látok (nem fogom teljesen részletezni) Saját életem ugyanazon spiráljába vezet az egyik, amiből épp kifelé igyekszem, vagy az elválás egymástól (de legalábbis az egy méter megtartása) a másik. Egyik sem tűnik ideális döntésnek. Elméletileg van egy harmadik, de az rengeteg tudatossággal jár, magam sem tudom, hogy képes lennék e. Illetve persze meg lehet dolgozni a hozott sebeket, de ennek útja még homályos 🙂

Azt hiszem a legjobb, kissé háttérbe vonulni, hagyni, hogy történjenek maguktól az események, majd kiderül mit vállaltunk ezen életünkre…