A jó, a rossz és a múlt

Széles körben elterjedt tévhit, hogy a „rossz” elleni egyetlen „orvosság” a „jó”. Ez közel van ugyan a valósághoz, de sajnos nem igaz. Fatális szokássá vált – nemcsak ezoterikus körökben -, hogy felesküdjünk a „jóra”, mintha ezzel minden megoldás a kezünkben lenne. A „pozitív gondolkodás” lényege, hogy minden gondolat a „jóra” irányuljon és annyira elterjedt, hogy itt az ideje, hogy valami ellenáramlat rakja helyére ezt a kibillent felfogást. Természetesen a „jó” (a pozitív) a „rossz” ellenpólusa, vagyis skálájának másik oldalán helyezkedik el. Így a nappal ellenpólusa az éjszaka, a férfié a nő és megfordítva. Mindkét pólus mágikusan vonzza egymást, és összetartoznak. Egyik sem tud élni a másik nélkül. Mi emberek pedig természetesen a skála egyik pólusán szeretnénk gyülekezni, azon, amelyet a társadalmi és lelki közmegegyezés „jónak” tart.

Az ilyen egyoldalú szemlélet rendszerint (egy idő után) felszínre hozza a másik pólust is. Szinte mindegy, hol állunk a skálán, hiszen minden pont előbb-utóbb kikényszeríti saját ellentétét a skála másik oldalán. A tengelyen a nulla pont azt mondja, se nem jó, se nem rossz. Itt olyan látásmóddal találkozunk, ahol a két fél egyenlő súllyal lép fel, így összegük nulla. Ez az a hely, ahol az élet van bennünk, pontosabban ez a visszatérés az élethez. A tengely minden más pontja az élettelenséget tartalmazza, az eszmét (aminek a rabjává válunk).

Mit jelent az eszme? Először is azt mondja, minek kellene lennie. Az ember az egyetlen teremtmény, akinek a kozmosza nem abból áll, amiből valójában áll, hanem abból, amiből állnia kellene. Bár az ember teste egészen a tények világában él, szelleme azonban teljesen máshol. Olyan világban, amely fényévekre van a realitás világától. Vagyis tulajdonképpen két világban él: vagy a múltban, vagy a jövőben. Vagy a tegnapban, vagy a holnapban. De sohasem a jelenben! Vagy attól szenved, hogy elveszített valamit, vagy nem kapott meg még valamit, s erre törekszik; közben pedig megakad mindaz, ami éppen most történik.

Amit szeretnénk, az mindig a skála tetején van, amit pedig nem szeretnénk, az alul van.

Minden embernek, aki a földön él, megvan a saját definíciója a jóról és a rosszról és mindenki (úgy gondolja, hogy) a jó oldalon áll. Egyetlen ember sem akar teljes tudatával rosszá válni. Mindenki a skála jó oldalán akar állni, ez az „eszme” problémája és az „így kellene lennie” problémája. A tengely alsó része ezzel árnyékká vált. Azaz minél magasabbra akarok kerülni a tengely „jó” oldalán, annál nagyobb lesz az árnyékom. Minél jobb akarok lenni, annál több részem gyülekezik a másik póluson. Ez a „jó” és „rossz” törvénye. Az egyiket nem kapom meg a másik nélkül.

Ez a törvény a tudatos/tudatalatti feltételeit is követi. Minél több nemes cselekedetet akarok tudatosan végrehajtani, annál több becstelen dolog gyűlik össze a tudattalan árnyékvilágomban. Ha pedig tudatosan már nagyon magasan vagyok a skála jó oldalán, akkor fontos, hogy tulajdonságaimat, melyek ugyan annyira nyúlnak le, senki meg ne lássa, még én sem. Alakoskodni fogok.

Minél jobban törekszünk és kapaszkodunk a „jó” ágba, annál nagyobbat fogunk zuhanni. Ez a probléma a pozitív gondolkodással.

Az idő megfeszített húrjának is van egy törvénye. Minél inkább beleragadok egy bizonyos múltba, annál nagyobb valószínűséggel következik be ugyanaz a jövőben. A múlthoz csak azért ragaszkodom, mert elvett tőlem valamit. Akinek egy érték a múltban van (régi szerelem stb.), az kivetíti ezt az értéket a jövőbe, és azt mondja: ugyanolyan szerelmet akarok, mint aki régen volt. Arra nem is gondol, hogy mindkettőt el is veszítette és arra sem, hogy ez a veszteség az ő útjához tartozott. Ha tehát olyat kíván magának, mint amit a múltban megélt, akkor a veszteséget is megteremti magának a jövőben.

Arra az emberre, aki az eszmék birodalmában él, ez érvényes: mutasd a múltad és megmondom a jövődet. E két idősík ugyanis struktúrájában azonos. Nincs menekvés. Ezért fontos elbúcsúznunk a múlttól, attól, ami már megtörtént. Fontos, elengedni gyerekkorunkat, apánkat, anyánkat, kötődéseinket, a régi kapcsolatainkat, helyeinket, véleményeinket, koncepcióinkat és eszméinket – hiszen a régi minta alapján teremtük meg a jövőnket. Aki nem oldja el a kötelékeit, az megkötözött marad. Aki nem oldódik el egy elválástól, az bevonzza a következőt.

Ha egymástól elválasztva tartom magamban a „jót” és a „rosszat”, az egyiket akarom, a másikat kerülöm, akkor hogyan fogok eljutni az önmagammal való egységhez? Ha így maradok, akkor mindig hasadt és meghasonlott leszek.

A kör közepén, túl a „jón” és túl a „rosszon”, nem kötődve sem a múlthoz, sem a jelenhez, áll az élet fája, itt található minden „eszme” ellensége: az élet. Az örök élet. És itt van az emberi lét legnagyobb nehézsége, ami az inkarnációk sorozatába taszítja: nemcsak a jelenben kell élnie (tehát elengedni a múltat és jövőt), hanem ugyanakkor a semmiben is (túl „jón” és „rosszon”).

Felhasznált irodalom: Peter Orban: A Plútó - A lelkünkben rejtőző démon