Az igazi ébredés talán nem az, amikor végre elhisszük, hogy tudjuk a nagy titkokat, hanem amikor merünk kérdezni.

Valahogy úgy érzem, hogy a társammal együtt azért vagyunk itt, és azért építünk közösséget, hogy valóban lehulljon a lepel. Csak nem úgy, ahogy azt az álspirituális világban szokták mondani. Nem szeretnénk újabb titkos tudást felfedni, amelyről eddig valamiért senki nem tudott, csak most végre megérkezett az emberiséghez. Inkább azt szeretnénk megmutatni, mi van a hangzatos szavak mögött.

Ha a spiritualitás az, amit ma sokan annak gondolnak, akkor az asztrológia számomra nem feltétlenül tartozik ebbe a kategóriába. Nem azért, mert az asztrológiát tudománynak kellene nevezni abban az értelemben, ahogy a természettudományokat, hanem azért, mert van benne rendszer, logika, matematika és mindenekelőtt analógiás gondolkodás. Nekem nem az a dolgom, hogy valaki képletét meglátva gyorsan lecsatornázzam, milyen ember ő, milyen karmát hozott, és mi fog vele történni jövő kedden. Az már sokkal inkább rólam szólna, mint az asztrológiáról.

Éppen ezért zavar, amikor az asztrológiát mindenféle misztikus, tudományosnak tűnő, de valójában megalapozatlan állítással keverik össze. Kvantum ez, energia az, frekvencia amaz, aztán a végén már csak azt nem tudjuk, hogy az ember horoszkópját nézzük vagy egy részecskegyorsítót. Lehetünk nyitottak a szimbolikus gondolkodásra úgy is, hogy közben nem kapcsoljuk ki az agyunkat. Sőt, szerintem kifejezetten hasznos, ha nem tesszük.

Mert különösen veszélyes ez akkor, amikor valaki egy nehéz élethelyzetben találkozik ezekkel az üzenetekkel. Amikor elveszíti a kapaszkodóit, amikor fájdalma van, amikor nem tudja, hogyan tovább, akkor természetes módon fogékonyabb arra, ami legalább egy pillanatra értelmet ad annak, ami vele történik. Ilyenkor nagyon könnyű azt mondani neki, hogy ne aggódjon, ez nem szenvedés, hanem átalakulás. Nem baj, hogy összeomlottál, csak éppen magasabb szintre emelkedsz. Nem tudod, ki vagy? Remek, akkor éppen leveted a régi identitásodat.

Ez nagyon jól hangzik, csak közben lehet, hogy az illetőnek éppen nem egy újabb spirituális magyarázatra, hanem valódi segítségre lenne szüksége.

És itt már szerintem megjelenik a felelősség kérdése. Mert nem biztos, hogy az fogja megoldani valakinek a problémáját, aki egy jól hangzó, rövid képzés után máris úgy érzi, hogy mindenhez ért. Egy tanfolyam természetesen adhat tudást, új szempontokat, módszereket, és lehet valakinek valóban hasznos és értékes. De egészen más dolog valamit megtanulni, és egészen más felelősséget vállalni egy másik ember lelki vagy életvezetési problémáiért. Egy rövid képzés önmagában nem feltétlenül tesz alkalmassá arra, hogy felmérjük, mire van szüksége annak, aki éppen a padlón van. Sőt, az is előfordulhat, hogy egy rossz magyarázattal vagy rosszul alkalmazott módszerrel még mélyebbre lökjük azt, aki már amúgy is segítségre szorul.

Arról pedig valahogy mindig kevesebbet hallunk, hogy a nagy ígéretekből mi valósult meg hosszú távon. Persze, időről időre hallunk beszámolókat arról, hogy valaki elment egy módszerre, részt vett egy folyamatban, és utána úgy érezte, hogy megváltozott az élete. Ezt nem is vitatom. De én ilyenkor mindig kíváncsi vagyok arra is, hogy jó, és aztán mi történt? Hova gyűrűzött tovább az a változás? Mi lett belőle fél év, egy év vagy öt év múlva?

Hány ember élete változott meg ténylegesen tartósan? Hányan lettek kiegyensúlyozottabbak, önazonosabbak, boldogabbak? Hányan érezték úgy, hogy valóban rendeződött valami az életükben, nem csak néhány hétre kaptak egy erős élményt vagy megkönnyebbülést? Mert az, hogy valami után jobban érezzük magunkat, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban megoldódott az, ami miatt eredetileg segítséget kerestünk.

És ha a változás mégsem következik be, akkor valahogy mindig akad egy újabb magyarázat. Biztosan nem engedted el eléggé. Nem voltál elég tudatos. Nem hitted el eléggé. Nem dolgoztál magadon eleget. Vagy egyszerűen még nem tartasz ott. Vagyis a módszer természetesen működik, csak valamiért éppen nálad nem. Ez azért meglehetősen kényelmes rendszer.

És hányan vannak, akik évek óta járnak egyik „következő szintről” a másikra, mindig egy újabb áttörést, egy újabb kaput, egy újabb felismerést várva? Közben pedig lehet, hogy nem az a kérdés, mikor érkezik meg végre a következő nagy változás, hanem az, hogy az eddigiekből mi épült be ténylegesen az életükbe.

Mert szerintem végső soron nem az számít, hogy hány nagy felismerésünk volt, hány kapun mentünk át, vagy hányszor éreztük úgy, hogy „most aztán minden megváltozott”. Hanem az, hogy mindebből mi maradt meg akkor is, amikor már elmúlt az élmény, visszatért a hétköznap, és újra ott álltunk a saját életünkben.

A nagy szavak nagyon jól hangzanak. Identitásváltás. Régi én elengedése. Valahányadik ébredés. Új életminőség. Magasabb rezgés. Csak éppen néha nem ártana megkérdezni, hogy ezek alatt konkrétan mit értünk.

Vegyük például az identitást. Az identitás nem egy energetikai kabát, amit augusztus 8-án, lehetőleg este nyolc óra nyolc perckor leveszünk magunkról, és onnantól kezdve máris másik emberként megyünk haza. Az identitás ennél egy kicsit bonyolultabb. Benne van, kik vagyunk, mit éltünk át, milyen kapcsolataink voltak, mit tanultunk, mit hiszünk magunkról, milyen szerepeket viszünk, milyen értékek mentén élünk. Persze, hogy változhatunk. Persze, hogy fejlődhetünk. De ehhez nem feltétlenül kell egy kozmikus kapu. Néha elég egy nagyon nehéz döntés, egy hosszú önismereti folyamat vagy az a kellemetlen pillanat, amikor végre beismerjük magunknak, hogy valamiben bizony tévedtünk.

Talán azt sem ártana elfogadni, hogy nem mindenki ugyanabban az időben ugyanazt éli át. Egy közösségben sem. Van, aki éppen nehéz időszakban van, más pedig boldog. Van, aki fáradt, más meg tele van energiával. Van, aki változni akar, más pedig egészen jól érzi magát úgy, ahogy van. Nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz a tér-idő minőség nehéz. Lehet, hogy csak az élet nehéz valakinek. És ez önmagában is elég komoly dolog, nem kell hozzá feltétlenül egy kozmikus magyarázat.

Én magam is végigmentem ezen az úton. Évekig tanultam, tanfolyamokra jártam, különböző közösségekbe kerültem. Volt, ahol valódi tudást kaptam, és volt olyan is, ahol egy idő után leesett a tantusz, hogy ez bizony nem az, aminek először gondoltam. Nem feltétlenül azért, mert mindenki szándékosan akart félrevezetni. Sok ember valóban jó szándékkal szeretne segíteni másokon. Csakhogy a jó szándék önmagában még nem garancia arra, hogy amit csinálunk, az valóban jó is.

Van, akinek egy módszer segít, másnak ugyanaz árthat. Ezt viszont nem mindig lehet előre tudni. És az sem biztos, hogy az ember első alkalommal kitölt egy pszichológiai tesztet arról, hogy egyáltalán alkalmas-e arra, amibe belevág. Az apróbetűs részben valószínűleg ott van, hogy „mindenki a saját felelősségére vesz részt”. Ezzel a szervező nagyjából el is intézte a dolgot.

Éppen ezért én mindig azt gondolom, hogy a felelősség végső soron a miénk is. Nem mindenki rosszindulatú, aki valamit tanít. Nem minden módszer értéktelen, amit nem én választanék. De nekünk kell annyira egészségesen szkeptikusnak lennünk, hogy feltegyük azt a kérdést, hogy valóban használ nekem, amit csinálok? Jobban vagyok tőle? Többet értek magamból és a világból? Vagy csak újabb és újabb magyarázatokat kapok, miközben ugyanott tartok?

Szerintem az igazi ébredés nem az, amikor elhisszük, hogy egy különleges energetikai kapun keresztül magasabb szintre léptünk. Hanem az, amikor elkezdünk kérdezni. Amikor nem fogadunk el mindent csak azért, mert valaki magabiztosan mondja. Amikor merünk kételkedni. Amikor azt is megengedjük magunknak, hogy valamiben nem tudjuk a választ.

Senkit sem szeretnék meggyőzni semmiről. Amikor valaki nagyon meg akar győzni valakit, az általában már nem beszélgetés, hanem térítés, csak éppen nem mindig van hozzá templom. A saját gondolatainkat nem kell ráerőltetni másokra. Inkább azt szeretném, ha mindenki szabadon gondolkodna, kérdezne, utánanézne, mérlegelne.

A valódi spiritualitás szerintem nem attól lesz mély, hogy minél több nagy és jól hangzó, lehetőleg tudományosnak tűnő kifejezést teszünk egymás mellé. Mert attól még nem lesz igazabb. A kvantumfizika sem lesz spirituálisabb attól, hogy valaki hozzáteszi a „tudatosság” szót, és az identitás sem fog egy telihold miatt automatikusan átalakulni. Néha egy mondat egyszerűen csak egy mondat. Egy érzés pedig egyszerűen csak egy érzés.

Talán éppen az lenne számomra a valódi lepel lehullása, amikor az emberek újra mernek hinni a saját gondolkodásukban. Amikor nem kell minden kérdésre azonnal egy gurutól, egy tanfolyamtól vagy egy „magasabb szintű” tudástól választ kapniuk. Amikor elhiszik magukról, hogy képesek kérdezni, kételkedni, tévedni, újragondolni és végül maguk dönteni.

Azt sem kell elhinni, amit én mondok. Ér mindennek utánajárni.

Lehet, hogy a legnagyobb ébredés nem az, amikor végre megtudjuk az összes nagy titkot.

Hanem az, amikor rájövünk, hogy nem kell mindent elhinnünk.