„Nem ilyen volt, amikor megismertem…”

– és más klasszikus mondatok, amik után érdemes megállni egy percre

Asztrológusként gyakran találkozom ezzel a mondattal – sőt, ha őszinték vagyunk, nem csak szakmai, hanem emberi szinten is ismerős lehet – többféle szóhasználattal, de mindig ugyanarra fut ki:

„Nem ilyen volt, amikor megismertem… Aztán megváltozott.
Pedig én már nagyon sokat dolgoztam magamon.
A másik a hülye.”

Ugye? Akár te mondtad, akár hallottad már százszor – mindenképp elgondolkodtató.
Mert mi van, ha nem a másik változott meg? Mi van, ha csak most kezdjük el valóban látni?
És mi van, ha tényleg sokat dolgoztunk magunkon – de ettől még nem látunk tisztábban? Csak más szűrőn keresztül? Sőt, néha pont a „túl sok önmunka” mögött bújik meg a védekezés: „én már eleget tettem, most már a másikon a sor”.

Ismerős?

„A párom a király/nő – de én ki vagyok?”

A kedvenc idézetem a saját könyvünkből (és nem csak azért, mert mi írtuk):

„Kezeld úgy a párod, mintha ő lenne a királynő!
Miért?
Ki az ő férje?

Kezeld úgy a párod, mintha ő lenne a király!
Miért?
Ki az ő felesége?”

Egyszerű, de nagyon nem könnyű. Hatalmas belső munka kell ahhoz, hogy ne csak a másikra nézzünk így – hanem magunkra is. Hogy egyáltalán el tudjuk hinni: érdemesek vagyunk rá, hogy egy királyt vagy királynőt lássanak bennünk.

A legtöbben nem csak a párjukat nem tudják így látni – hanem önmagukat sem.
Mert ha a másik király(nő), akkor nekem is fel kell nőni ehhez a szerephez. Nem lehet csak kívülről nézni. És ez már nem csak kapcsolat, hanem önbecsülés kérdése is.

De mi is történik, amikor „a másik hülye”?

Címkézés helyett valódi kérdések.
Amikor valaki viselkedése zavar minket, hajlamosak vagyunk azonnal ítélkezni:
– „Hülye.”
– „Fura.”
– „Érzéketlen.”
– „Nárcisztikus.” (ez a leginkább trendi manapság)

Pedig sokkal többet nyernénk azzal, ha pontosabban meg tudnánk fogalmazni:
Mi az, ami valójában zavar? Mi az, ami fáj? Mert akkor nem csak a másikról tudunk meg többet – hanem magunkról is.

Néha a válasz egészen meglepő helyről jön:

• Ami bennem is ott van, csak nem ismerem fel, vagy nem akarom elfogadni.
• Valamilyen múltbéli fájdalmat érint, egy triggerpontot, egy sebet, amit talán már rég elfeledtem – vagy inkább elfojtottam. Olyan pontot érint a másik, ami egy múltbéli fájdalmat idéz fel.

…És persze, nekem is van belőle bőven. (Spoiler: mindenkinek van.)

Reakció helyett reflexió

A legegyszerűbb – és egyben legnehezebb – dolog, amit ilyenkor tehetünk: ne reagáljunk azonnal.

Igen, tudom, ez már-már közhely, de közhelyek gyakran igazak.

Ne kapd fel a vizet. Ne szúrj vissza. Inkább tarts egy kis szünetet. Mondd nyugodtan:
„Adj egy órát, hadd gondoljam át.”

Séta, zene, olvasás, alvás – ami épp jól esik. (Nálam az alvás szokott bejönni. Mondjuk azzal vigyázni kell, mert ha túl jól sikerül, már nincs is kedvem visszatérni a vitához.) – mindegy, mi segít, csak egy dolgot ne tegyünk: ne robbanjunk. Mert akkor csak újabb seb keletkezik.

A lényeg: engedd ki az érzelmi túlnyomást, és kérdezd meg magadtól:

– Amit mondott vagy tett – tényleg szándékosan bántani akart?
– Rosszat akar nekem?

Ha nem a válasz, akkor érdemes tovább gondolkodni:
– Miért fájt mégis?
– Milyen régi élményem, sebem, emlékem kapcsolódik hozzá? (akár gyermekkorból)
– Talán tényleg olyan vagyok, mint amilyennek ő látott? Vagy csak úgy tűnök kívülről?
– Ő mit érezhetett? Miért pont így fogalmazott? Milyen mintát hozott, milyen élmények alapján reagál?

Egy sör, egy ítélet – ugyanaz vagy másik történet?

Egy hétköznapi példa:

Mondjuk iszom egy sört, a párom pedig rám ripakodik:
„Olyan vagy, mint egy alkoholista!”

Persze, elsőre jönne az automatikus: „Mi van?! Ezt meg honnan veszed?!” – de ha megállok, és ránézek a mélyebb rétegekre:

– Ez valóban az első söröm? Vagy tegnap is ittam?
– Hetente egyszer találkozunk – lehet, hogy mindig épp akkor iszom?
– Lehet, hogy az ő gyerekkorában az apja is így kezdte?
– Lehet, hogy az ő életében ez egy trauma?
– Lehet, hogy nem engem akar bántani, csak a saját múltjának egy árnyékával küzd?
– Vagy épp a szülei sokat veszekedtek emiatt, és most rajtam csapódik le a múltja?
– Vagy épp az én szüleim veszekedtek emiatt, és most ezért bántó számomra?

Nem mindig rólunk szól, amit rólunk mondanak.
Néha csak mi vagyunk a felület, amire a másik múltja vetül. (Vagy a sajátunk.)

Összegzésként:

Nem baj, ha valami rosszul esik. Nem baj, ha idő kell a feldolgozáshoz.
De ne az első gondolatodra építsd a reakciódat – hanem a másodikra, harmadikra.
Nem a másik hülye. Csak te is, ő is ember. Sérülésekkel, múltbéli mintákkal, kimondatlan félelmekkel.

A kapcsolatainkban nem az a cél, hogy igazunk legyen. Hanem hogy kapcsolódjunk.
És ehhez néha nem az kell, hogy jobban érvelj – hanem hogy türelmesebb legyél, magaddal és a másikkal is.

Szóval legközelebb, amikor azt érzed:
„a másik hülye” –
próbáld meg kicsit máshonnan nézni.

Mert lehet, hogy ő is csak ember.
Mint te. Mint én.
Tele fájdalmakkal, félelmekkel, régi történetekkel – amiket még nem mesélt el és nem dolgozott fel.

És ha már királyokat és királynőket emlegettünk:
Egy igazi uralkodó nem attól méltóságteljes, hogy mindig nyer.
Hanem attól, hogy tud uralkodni önmagán is.