Reinkarnációs Ügyintézés – Kérjük, Várjon

F. Böszörményi Arnold aznap reggel pontosan 7:42-kor halt meg.

A halál okai között ritkán szerepel egy tűzőgép, egy rosszul felrakott polc, és egy sokktól bekövetkező szívroham kombinációja, de Arnold szerencsés embernek tartotta magát – miért pont a halála lenne normális?

A napja amúgy is pocsékul indult. Az irodájában egy új szabályt vezettek be, miszerint a kávéautomatát csak az használhatja, aki lead egy előzetesen kitöltött „Koffein-felhasználási engedélyt”. Arnold éppen azon bosszankodott, hogy egy másik osztály pecsétje is kell hozzá, amikor egy dossziényi irat csúszott ki a kezéből, és miközben megpróbálta elkapni, a könyöke beleütközött a fal mellett lévő tűzőgépbe.

A tűzőgép – egy régi, masszív darab – rezgésbe hozta az előtte álló polcot, amely tele volt régi aktákkal és egy titokzatosan nehéz háromkilós bőrkötéses könyvvel. A gravitáció tette a dolgát.

A könyv lezuhant.
Egyenesen Arnold fejére.
Arnold utolsó gondolata az volt, hogy “Remélem, legalább nem a halotti bizonyítványomat is három példányban kell kitölteni…”

A következő pillanatban már máshol volt.

Arnold pislogott egyet, és a világ hirtelen elromlott.
Egy szürke, végtelen váróteremben ült, ahol az emberek szomorúan bámulták a kijelzőket. A kijelzők számokat mutattak – teljesen össze-vissza.

A 4576-os ügyfél után a 49-es következett, majd valamiért a 90451.

Arnold körülnézett. A padlón kopott szőnyeg, a plafonról lógó fluoreszkáló fények vibráltak. Az asztaloknál fáradt, karikás szemű ügyintézők pötyögtek egy rettenetesen lassú, Windows 95-ön futó adatbázisba.

A szemközti falon egy motivációs plakát lógott:
„ÉLET, HALÁL, REINKARNÁCIÓ – NÁLUNK MINDIG VAN MÁSODIK ESÉLYED!”
Arnold felmordult.
– Mi. A. Fene.
Ekkor egy rekedt hang szólalt meg a pult mögül:
– ”F. Böszörményi Arnold? Jöhet!”

A pult mögött egy kopott öltönyt viselő, fásult tekintetű ügyintéző ült, aki úgy nézett ki, mintha egy aktatologató irodistát klónoztak volna egy csiga DNS-ével.

A neve H. Oszkár volt, legalábbis erről árulkodott a kitűzője, amelyen apró betűkkel az is szerepelt: „Nem én hozom a szabályokat, kérem, ne kiabáljon velem.”

Arnold leült a székre.

Oszkár még csak rá sem nézett, csak unottan pötyögött egy klaviatúrán, amely minden egyes billentyűleütésnél fél másodpercet késett.
– F. Böszörményi Arnold… aha. (Lapozgatja az aktát.) Hűha, maga már megint itt van?

Arnold felvonta a szemöldökét.
– Már megint?! Én most haltam meg! Ez az első halálom!

Oszkár sóhajtott, és kicsit oldalra fordította az aktát, mintha olvasni akarná, de közben feltűnően igyekszik eltakarni Arnold elől.

– Persze, persze… először, igen. Így is mondhatjuk.
– Így is mondhatjuk?! Ez mit jelent?!
– Hát… úgy értem… a halál egy relatív fogalom, nem?
– Nem! A halál egy abszolút fogalom! Élsz vagy nem élsz! Ez nem egy filozófiai vita!
– Nézze, uram, én csak az aktákból dolgozom. Maga itt van. Tehát… ez már megtörtént.
Arnold vett egy mély levegőt.
– Jó. Akkor mi a következő lépés?

Oszkár megnyomott egy gombot, mire egy szalagos nyomtató elkezdett recsegni, és kiadott egy húszoldalas, apró betűs dokumentumot.

– Kérem, töltse ki a 42B-nyomtatványt, amelyben nyilatkozik arról, hogy elfogadja a következő életét. Kérjük, figyelmesen olvassa el a mellékelt karmikus feltételeket, mert utólagos reklamációt nem áll módunkban elfogadni.

Arnold gyanakodva átvette a papírokat.
– Jó, de mi lesz a következő életem?
Oszkár ismét pötyögött a billentyűzeten. Egy apró homlokráncolás jelezte, hogy valami nincs rendben.
– Hm. Hát… (pötyög tovább) Ez érdekes.
– Na mi az?!
– Nos… az adatok szerint… maga… házi macska lesz.
Arnold tágra nyílt szemmel bámult.
– MI?!
– Egy kedves kis házi macska. Tudja, dorombol, kaparja a bútorokat, élvezi az élet apró örömeit…
– Én. Nem. Vagyok. Macska.
– De lehetne! Nézze, egy egészen kellemes házba kerülne, ahol egy idős hölgy rengeteg tonhalkonzervvel kényezteti majd.
– Nem érdekel a tonhal!
– Hát pedig finom.

Arnold az asztalra csapott.
– Ember, én egy harmincas éveimben járó férfi voltam, egy állásom volt, barátaim voltak, még egy Netflix-előfizetésem is volt!
– Ó, az nem fog hiányozni, legutóbbi életében is csak belenézett a sorozatokba, aztán otthagyta őket.

Arnold dühösen fújtatott.
– Én ember akarok lenni! Újra!

Oszkár sóhajtott.
– Hát… nézzük… (Pötyög tovább.) Hm. Sajnálom, de az emberi testek jelenleg foglaltak.
– Mi az, hogy foglaltak?!
– Nincs raktáron. Elfogytak. Hamarosan új készlet érkezik, de… hát… a VIP-k előbb kapják meg őket.
Arnold hunyorogva nézett Oszkárra.
– VIP-k?!
Oszkár félrenézett.
– Azt hiszem, ez az a pont, ahol szünetet kell tartanom.
Felállt, és egy papírcetlit csúsztatott Arnold elé.

Arnold megnézte:
„Ha érdeklik a rendszer hibái, keresse Sárát a váróterem 3. sorában. Ő már unja a dolgot.”

Oszkár gyorsan kisétált.
Arnold a cetlire nézett.
A fejében kezdett összeállni egy gondolat:
Valami nagyon nincs rendben ezzel a Hivatallal.

Arnold a váróteremben sétált, és próbálta feldolgozni az imént hallottakat.

Nincs elég emberi test.
A gazdagok és híresek előbb kapják meg őket.
Ő pedig egy rohadt macska lesz.
Ez így nem volt jó.

Végigjárta a székek sorát, míg végül meglátta a 3. sorban egy unott arcú, fiatal nőt, aki épp egy reinkarnációs űrlapból hajtogatott papírrepülőt.
Amikor Arnold odaért, a nő ránézett, majd mélyet sóhajtott.
– Ó, ne már. Új vagy?
Arnold értetlenül pislogott.
– Ööö… igen?

A nő felmérte őt tetőtől talpig, majd lusta mozdulattal az egyik székre mutatott.
– Akkor ülj le, mesélek. De csak egyszer. Tényleg rohadtul unom ezt az egészet.

Arnold lehuppant, és a nő az ölébe dobta a papírrepülőt.
– Szóval, gratulálok, bekerültél a nagy reinkarnációs lutriba. Azt hiszed, hogy sors, meg karma, meg mindenféle spirituális baromság dönt a következő életedről? Hát, rohadtul nem.
– Akkor mégis ki dönti el?
Sára lustán az egyik ügyintéző felé bökött a fejével, aki épp egy számítógépet püfölt, miközben ordította, hogy „MÁR MEGINT LEFAGYOTT A RENDSZER?!”
– Látod azt az ürgét? Na, ő. Meg a hozzá hasonlók.
Arnold döbbenten bámulta az ügyintézőt.
– Ez… Ez nem lehet igaz.
– Dehogynem. Egy rakás kifáradt bürokrata osztja be, hogy ki mivé születik újra. És persze vannak szabályok… vagyis inkább „ajánlások”.
Arnold összeráncolta a homlokát.
– „Ajánlások”?!

Sára gúnyosan felhorkant.
– Igen. Például, ha egész életedben segítőkész, kedves ember voltál, és másokon segítettél, akkor nagy eséllyel egy újabb szerencsétlen életet kapsz, ahol folytathatod ezt az önzetlen baromságot.
– És ha valaki egy önző szemétláda volt?
– Akkor általában ugyanott folytatja, ahol abbahagyta.
Arnold elkerekedett szemmel bámult rá.
– Ez így nem fair!
– Ja, hogy te azt hitted, hogy van igazság a rendszerben? Hát, bocsi, de nem.

Arnold homlokán látványosan kidudorodott egy ér.
– Akkor mi értelme ennek az egésznek?!
Sára vállat vont.
– Valahogy fenn kell tartani a rendszert.
Arnold most már tényleg kezdett veszélyesen dühös lenni.
– És ha valaki nem akar újraszületni? Ha… kiszállna?
Sára egy pillanatra elhallgatott.
Aztán halkan ezt mondta:
– Akkor őket törlik.

Arnold összeszorította a fogát.
– Mit értesz azon, hogy „törlik”?!
Sára körbenézett, majd előrehajolt, és halkabbra vette a hangját.
– Hivatalosan nem létezik ilyen opció. Minden léleknek vissza kell térnie, ez az alapvető szabály. De… néha valakik eltűnnek. Őket hívják törölt lelkeknek.
– De hová mennek?

Sára megcsóválta a fejét.
– Senki sem tudja. A Hivatal retteg ettől a kérdéstől. Ha kiderülne, hogy tényleg van kiút, az egész rendszer összeomlana.
Arnold mély levegőt vett.
– És ha kiderítenénk, mi történik velük?
Sára felvonta a szemöldökét.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Ha a reinkarnáció ilyen korrupt, akkor talán ideje lenne egy kis… változásnak.
Sára egy pillanatig fürkészve nézte Arnoldot.
Aztán elvigyorodott.
– Nos… azt hiszem, épp most találtad meg az első szövetségesed.

Sára egy gyors mozdulattal felállt, nyújtózott egyet, majd Arnoldra kacsintott.
– Na, gyere, bemutatlak valakinek. Ő mindent tud erről a hülyeségről.

Arnold kissé gyanakodva követte, miközben átvágtak a várótermen, ahol egy dühös nő éppen azt próbálta magyarázni az ügyintézőnek, hogy „de én tényleg nem akarok megint sündisznó lenni!”

Végül megérkeztek egy idős férfihoz, aki egy kopott barna öltönyben ült, és egy régi, besárgult aktát lapozgatott.
Amikor Arnold meglátta a dosszié borítóját, megrázta a fejét.
– Azta. Ez tényleg papíralapú?
Sára bólintott.
– Ő az utolsó ember, aki még hisz az ilyesmiben.

A férfi lassan felnézett.
– Sára, megint hoztál valakit, aki azt hiszi, hogy először csinálja ezt?
Arnold zavartan pillantott a lányra.
– Mi az, hogy „megint”?!
Sára rántott egyet a vállán.
– Majd meglátod. Lajos bácsi, ő itt Arnold. Arnold, ő Lajos bácsi. Lajos bácsi már ötszázszor született újjá, és – kapaszkodj – minden egyes életére emlékszik.
Arnold döbbenten nézett az öregemberre.
– Ez… lehetséges?
– Nem igazán. – Lajos bácsi beletúrt az aktájába. – Ez egy rendszerhiba. Vagy egy átok. Vagy talán csak a Hivatal véletlenül elfelejtett rám frissítést küldeni. Akárhogy is, nekem minden megvan innen.

Arnold óvatosan leült.
– És… mit tudsz erről az egészről?
Lajos bácsi lassan becsukta az aktát, és az asztalra tette.
– Nos, fiatalember… azt tudom, hogy maga már vagy századszor csinálja ezt.
Arnold megdermedt.
– Micsoda?!
– Maga mindig megérkezik ide. Mindig rájön, hogy valami nem stimmel. Mindig próbálja kideríteni az igazságot. És mindig ugyanaz történik.
Arnold tágra nyílt szemmel bámult rá.
– De… én most haltam meg! Ez az első alkalom, hogy itt vagyok!
Lajos bácsi fejcsóválva sóhajtott.
– Maga minden egyes alkalommal ezt mondja.

Arnold megpróbálja bizonygatni, hogy ez lehetetlen:
– Akkor miért nem emlékszem rá?!
Lajos bácsi széttárta a kezét.
– Azért, mert a Hivatal mindig törli az emlékeit. Minden egyes alkalommal.
Sára közbeszólt:
– És ha igazán veszélyessé válsz, akkor nem csak törölnek, hanem… tudod… törölnek. Végleg.
Arnold dühösen felpattant.
– Ez baromság! Ha tényleg már századszor csinálom ezt, akkor mutassatok valami bizonyítékot!
Lajos bácsi csendben kinyitotta az aktáját, és egy régi, megsárgult cetlit csúsztatott elé.
Arnold magához vette, és meglátta a saját kézírását rajta:
„Ne higgy nekik. Keresd a törölt lelkeket.”

Arnold mereven bámulta a cetlit. A saját kézírása volt. Egyértelműen.
„Ne higgy nekik. Keresd a törölt lelkeket.”
Az ujjai remegtek.
Felnézett Lajos bácsira.
– Ez… ezt én írtam?
Az öregember csendben bólintott.
– Mindig megírod. Mindig eldugjuk neked, hátha egyszer tényleg sikerül emlékezned.

Arnold mély levegőt vett.
– És mégis, eddig hányszor sikerült?
Sára morogva közbevágott:
– Hát, ha itt ülsz velünk, akkor nyilván egyszer sem.
Lajos bácsi szigorúan ránézett.
– Ne bátortalanítsd el! Ha valamikor van esély, akkor az most van.
Arnold egy pillanatra lehunyta a szemét. Minden idegszála azt súgta, hogy valami nagyobb erő próbálja sakkban tartani az egész rendszert.
– Rendben. Hogyan találjuk meg a Törölt Lelkeket?

Lajos bácsi kikotorászott egy másik aktát, amelynek borítóján nagy piros betűkkel ez állt:
„TILTOTT ADATOK – NE NYISD KI!”
Arnold felvonta a szemöldökét.
– Ez meg honnan van?
Lajos bácsi vállat vont.
– Nos… az archívumból. Véletlenül kivettem. Úgy húsz életciklussal ezelőtt.
Arnold felcsapta az aktát, és megdermedt.
Az első oldal teljesen üres volt.
A második oldal is.
Az egész aktában egyetlen szó állt, egy fekete pecséttel rányomva:
„NEM LÉTEZIK.”

Arnold felmordult.
– Ezt nevezik itt adatbázisnak?!
Sára az asztalra könyökölt.
– Tudod, mit jelent ez?
Arnold lassan bólintott.
– Azt, hogy valaki nagyon nem akarja, hogy erről bárki is beszéljen.
Ebben a pillanatban egy éles, vinnyogó hang töltötte be a várótermet.
Egy villogó vörös lámpa gyulladt ki a falon:
„RENDKÍVÜLI ESEMÉNY – EGY LÉLEK TÚL SOKAT TUD”
Arnold felpattant a székéből.
– Hát ez meg mi?!
Sára káromkodott, és a kijelzőkre mutatott.
A képernyőn Arnold neve villogott egy hatalmas, piros felirattal:
„CÉLSZEMÉLY: F. BÖSZÖRMÉNYI ARNOLD – AZONNALI TÖRLÉSRE ELŐKÉSZÍTVE”
Arnold elkerekedett szemmel hátrált egy lépést.
– Hát ez rohadtul nem jó jel.
Lajos bácsi a homlokát ráncolta.
– Most először jutottál el eddig. Ez új.
Arnold idegesen körbenézett. A többi lélek félve hátrált el tőle, mintha attól félnének, hogy a törlés ragályos lehet.
Az ügyintézők sietve nyomogattak egy csomó piros gombot, és egy fekete ruhás alak tűnt fel a terem másik végében.
Egy hivatalnok volt.
De nem olyan, mint a többiek.

A Törlő.

Arnold nem várt tovább.
– LÉPNÜNK KELL! MOST!
Sára megragadta az aktát, Lajos bácsi pedig felkapott egy régi irattartót, és mindhárman nekilódultak.
A terem másik végében a Törlő lassan feléjük fordult.
Egyetlen ujjmozdulatával egy világító fehér lyukat nyitott a térben, amely szívni kezdte a környező tárgyakat.
A várakozó lelkek sikoltozva futottak félre, ahogy egy szék és egy félig kitöltött űrlap beszippantódott a semmibe.
Arnoldnak nem volt kedve kideríteni, hová vezet a lyuk.
A három szökevény egy félig nyitott ajtón rontott be, amely egy végtelennek tűnő irattárba vezetett.
Sára zihálva dőlt egy polcnak.
– Most mi a terv, főnök?
Arnold a vörösen villogó lámpákat nézte.
– A rendszerben van egy központi adatbázis, igaz?
Lajos bácsi bólintott.
– Igen. De oda bejutni… szinte lehetetlen.
Arnold elvigyorodott.
– Akkor jó. Én amúgy is szeretem a kihívásokat.

Arnold, Sára és Lajos bácsi egy szűk, halványzöldre festett folyosón rohantak, miközben a háttérben vészjelzések vijjogtak.

A plafonról egy hangszóró recsegett:
„BIZTONSÁGI RIASZTÁS! EGY LÉLEK A MEGENGEDHETŐ INFORMÁCIÓSZINT FELETTI ADATOKHOZ PRÓBÁL HOZZÁFÉRNI. AZONNALI MEGSEMMISÍTÉSI PROTOKOLL AKTIVÁLÁSA.”

Arnold már szinte megszokta, hogy ma reggel óta minden harmadik mondat arról szól, hogy őt „meg kell semmisíteni”, de azért ettől még egyáltalán nem lett nyugodtabb.
– Oké, merre van az a nyomorult adatbázis?! – kiáltotta, miközben egy ajtó felé rontott.
Lajos bácsi zihálva mutatott egy fémlemezzel borított ajtóra, amelyen ez állt:
„KARMATIKUS KÖZPONTI ADATBÁZIS”
Belépés csak engedéllyel.
Szigorúan TILOS a frissítéseket elhalasztani.

Sára megállt, és ujjával végigsimított egy apró ujjlenyomatolvasót.
A gép fütyült egyet.
„HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA.”
Sára összeszorította a fogát.
– Na, erre számítottam.
Arnold nagyot sóhajtott, előrelépett, és dörömbölni kezdett az ajtón.
– NYISD KI, TE ROHADT BÜROKRÁCIAI FAL!
A gép egy pillanatra megállt, majd egy monoton női hang szólt vissza:
„Kérem, nyomja meg az ’elfelejtett jelszó’ gombot, ha nem emlékszik a bejelentkezési adataira.”
Arnold értetlenül pislogott.
– Ezt most… komolyan mondod?
„Kérem, válaszoljon a biztonsági kérdésre: Mi volt az első élete?”

Arnold és Sára egyszerre fordultak Lajos bácsihoz.
Az öregember megvonta a vállát.
– Honnan a fenéből tudjam? Ötszáz életem volt, nem egy nyavajás lista vagyok!
„Helytelen válasz. A rendszer zárolásra kerül.”
Arnold dühében belerúgott az ajtóba.
– NE! Ne zárj be! Kérlek, ne…
Az ajtó váratlanul felnyílt.
Arnold meglepődve pislogott.
Bentről egy unott hang szólalt meg:
– Tudjátok, itt belül is hallatszik, amit csináltok. Inkább gyertek be, mielőtt a Törlő ideér.

A szoba meglepően kicsi volt. Egyetlen íróasztal állt középen, rajta egy öreg számítógéppel, amelynek monitorán egy ismerős kék képernyő jelent meg:
„FRISSÍTÉS 99%-NÁL ELHAKADT. KÉREM, NE KAPCSOLJA KI.”

Az asztal mögött egy szemüveges ügyintéző ült, aki egy hatalmas bögre kávét szorongatott, és baromira nem tűnt meglepettnek.
Arnold értetlenül bámult rá.
– Maga… ki?
A férfi belekortyolt a kávéjába.
– Én vagyok az, aki ezt az egész rendszert felügyeli.
Arnold és Sára összenéztek.
– Egyetlen ember felügyeli a világ lelkének mozgását?
Az ügyintéző bólintott.
– Ja. Heti negyven órában. Plusz túlóra. De azt nem fizetik ki.
Arnold egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy ez most vicc-e.
– Szóval… ön tudja, kik azok a Törölt Lelkek?
Az ügyintéző belekortyolt a kávéjába, majd egy hosszú, mély sóhajjal megnyitott egy fájlt a számítógépen.
A monitoron egyetlen sor jelent meg:
„A TÖRÖLT LELKEK NEM LÉTEZNEK.”
Arnold ökölbe szorította a kezét.
– HAZUDIK!
Az ügyintéző a szemüvege fölött nézett rá.
– Kérlek, ne üvölts. Kávézom.
Arnold megpróbált lenyugodni.
– Mondja el az igazat. Mi történik azokkal, akik kiszállnának?

Az ügyintéző befejezte a kávéját, majd előrehajolt, és halkan ezt mondta:
– Nem tudom.
Arnold meglepetten pislogott.
– Hogyhogy nem tudja?! Maga vezeti a rendszert!
Az ügyintéző vállat vont.
– Pontosan. A rendszer azt mondja, hogy nem léteznek. És én nem kérdezősködöm.
Arnold érezte, hogy forr benne a düh.
– De magának is elege van ebből, nem? Miért nem segít?
Az ügyintéző lassan letette a bögréjét.
– Mert ha én segítenék, akkor engem is törölnének.
Arnold hátralépett.
Lajos bácsi a fejét csóválta.
– Hát ezért nem változik soha semmi.
Arnold megragadta a monitor billentyűzetét.
– Akkor majd én kérdezősködöm.

– Ne csináld.
Az ügyintéző hangja csendesen hallatszott a szobában, ahogy Arnold a billentyűzet fölé hajolt.
Arnold nem törődött vele. Az ujja már a gép egyik poros gombja fölött lebegett, amikor Sára egy pillanatra megragadta a csuklóját.
– Hé! Mi van, ha a rendszer… nem engedi, hogy ezt megtudd?
Arnold lassan ránézett.
– Szerinted? Pont ezért akarom megtudni.
Sára elhúzta a kezét.
Arnold lenyomta az ENTER-t.
A monitor elhalványult. Egy sor töltőcsík jelent meg:
„HOZZÁFÉRÉS… FELDOLGOZÁS… FELDOLGOZÁS…”
Arnold egy pillanatig sem tudott megkönnyebbülni, mert a terem falán a vörös vészlámpák azonnal felizzottak.
„KÖZVETLEN HACKER TÁMADÁS! HATÁRIDŐ: 60 MÁSODPERC A TELJES RENDSZER VISSZAÁLLÍTÁSIG.”
Lajos bácsi hátraugrott a széktől.
– Hát ez rohadt gyorsan rossz ötlet lett!
Sára karba tett kézzel figyelte az egyre villogó képernyőt.
– Ha már itt vagyunk, legalább derüljön ki az igazság.
Arnold előrehajolt, ahogy a számítógép képernyőjén hirtelen egy listát kezdett generálni.

A monitoron nevek sorakoztak.
Név: Törölt.
Név: Törölt.
Név: Törölt.

Arnold homlokát ráncolta.
– Ezek nem nevek… ezek mind… törölt személyek.
Az ügyintéző sóhajtott, és belekortyolt a kávéjába.
– Nem azt mondtam, hogy nem léteznek. Csak azt, hogy a rendszer szerint nem léteznek.
Arnold még gyorsabban kezdte pörgetni a listát, míg végül egy új üzenet jelent meg a képernyőn.
„TÖRÖLT LELKEK ADATÁNAK HELYE: ISMERETLEN.”
Arnold megdermedt.
– ISMERETLEN?!
Sára előrelépett.
– Tehát nem is tudják, hova tűnnek?!
Az ügyintéző megvonta a vállát.
– Hivatalosan nem. Az adatbázis szerint eltűnnek. Nincsenek újraszületések, nincsenek áthelyezések… egyszerűen kilépnek a rendszerből.
Arnold szíve egyre hevesebben vert.
– De akkor… ha ezt mindenki megtudná…
Sára elvigyorodott.
– Akkor senki sem akarna visszajönni.
A világ egy pillanat alatt megváltozott Arnold fejében.
Ez volt a Hivatal titka.
A reinkarnáció nem volt kötelező.
Csak elhitették az emberekkel, hogy nincs más választásuk.

A HIVATAL NEM ENGEDI
A gép hangosan csipogni kezdett.
„AUTOMATIKUS RESET: 30 MÁSODPERC.”
Arnold rákattintott egy másik menüpontra, de az azonnal összeomlott.
Egy új üzenet villant fel:
„JOGOSULTSÁG MEGTAGADVA. AZ EMÉKEK 5 MÁSODPERCEN BELÜL TÖRLŐDNEK.”
Arnold rákattintott az utolsó elérhető lehetőségre.
„KILÉPÉS A RENDSZERBŐL”
Egy villogó piros kérdés jelent meg a képernyőn:
„BIZTOS BENNE?”
Arnold levegő után kapott.
EZ AZ.
Itt van előtte a válasz. Egy gombnyomás, és megtudhatja, hová mennek a törölt lelkek.
De mielőtt megnyomhatta volna, a számítógép egy hatalmas csattanással KIKAPCSOLÓDOTT.
Arnold sikoltva ütötte az asztalt.
– NEEEEEE!
Túl késő volt.
A számítógép újraindult.
A vészlámpák kialudtak.
A kijelzőn egyetlen mondat villogott:
„VISSZAÁLLÍTÁS KÉSZ. AZ UTOLSÓ 15 PERC TÖRLŐDÖTT.”
Arnold remegve hátralépett.
– Nem… Nem…
Sára megpróbálta megnyitni a listát, de az már üres volt.
Lajos bácsi az órájára nézett.
– Nos… ismét vesztettünk.
Arnold csak állt ott, üres tekintettel.
– Nem… Nem hagyhatjuk…
Az ügyintéző nagyot sóhajtott.
– Próbáltam szólni. A rendszer mindig visszaállítja magát.
Arnold magába roskadt.
– De… ha a rendszer törli az utolsó 15 percet… akkor emlékezni fogok rá?
Az ügyintéző lehajtotta a fejét.
– Nem.
Arnold szédülni kezdett.
Lajos bácsi sóhajtott.
– Megint kezdődik…

SÖTÉTSÉG.
FEHÉR FÉNY.
EGY SZÜRKE VÁRÓTEREM.

Egy ügyintéző unott arccal szólalt meg a pult mögött:
– F. Böszörményi Arnold? Jöhet!
Arnold felállt.
Zavartan nézett körbe.
Valami… valami nem volt rendben.
A szívverése egy pillanatra kihagyott egy ütemet, mintha elkezdene emlékezni valamire, amit nem tudott.
Valamire, amit elfelejtettek vele…
Mielőtt elindult volna a pulthoz, a kezébe csúszott egy kis papírdarab.
Megdermedt.
Óvatosan kinyitotta.
A saját kézírása volt.
„Ne higgy nekik. Keresd a törölt lelkeket.”
Arnold szíve hangosan megdobbant.
Valami… nagyon nincs rendben.

VÉGE – VAGY INKÁBB: ÚJRAKEZDŐDIK? 👀

Szabolcs, 2025.03