Egy biológussal készült interjúban megütötte a fülemet egy gondolat az agy működéséről, mely szerint az emberi agy nehezen hagy értelmezés nélkül egy mintázatot. Folyamatosan kapcsolatokat keres a körülötte lévő világban, és ahol csak lehet, alakzatot, rendszert és jelentést hoz létre.

Talán valami hasonló történt akkor is, amikor az ember először nézett fel a csillagos égre.

Ott volt előtte több ezer fényes pont, látszólag szétszórva a sötétben. Mi azonban nem szeretjük sokáig egyszerűen csak pontokként látni őket, hanem összekötjük őket. Alakzatokat fedezünk fel bennük, majd elnevezzük ezeket az alakzatokat. Így lett az égen például Sárkány, Kígyó, Hattyú, Oroszlán, Skorpió, Ikrek és Medve.

Persze az égen valójában nincsenek vonalak, amelyek összekötnék ezeket a csillagokat, és maguk a csillagok sem feltétlenül tartoznak össze. Sok esetben óriási távolság választja el őket egymástól, csupán a Földről nézve, a mi nézőpontunkból kerülnek egy közös mintázatba.

A csillagkép ezért különös dolog. Valóságosak a csillagok, valóságos az a fény, amely évezredek óta eljut hozzánk, de az alakzat, amelyet belőlük kirajzolunk, már az emberi elme és a kultúra alkotása. A modern csillagászatban ráadásul a csillagkép már nem is pusztán egy alakzatot jelent, hanem az égbolt meghatározott területét.

És amikor megszületett az alakzat, hamar megszületett hozzá a történet is.

Az egyik csillagcsoportból állat lett, a másikból hős vagy isten, egy harmadikból hajó, fegyver vagy mitológiai lény. A forma nevet kapott, a névhez történet társult, a történethez pedig jelentés. Amit először csak néhány fényes pontként láttunk, abból lassan az emberi kultúra egyik legősibb szimbolikus térképe lett.

De vajon mi történt ezután?

A csillagok adtak jelentést az embernek, vagy az ember adott jelentést a csillagoknak?

Ha az ember évezredeken keresztül jelentést társított hozzájuk, akkor mit kezdhetünk ma ezekkel a jelentésekkel az asztrológiában?

Amikor az ég és a föld együtt jelent valamit

Az ókori ember nem választotta olyan élesen külön az eget és a földi világot, ahogyan mi tesszük. Nem volt természetes számára, hogy az égbolt pusztán egy távoli fizikai tér, a földi események pedig ettől teljesen független világ.

Az égbolt változásai ismétlődtek. Egyes csillagok bizonyos időszakokban eltűntek, majd hajnalban újra megjelentek. A Nap járása jelezte az évszakokat, a Hold ciklusai visszatértek, és közben a Földön is ismétlődő események zajlottak.

Az égi jelenségek ezért sok kultúrában nem egyszerűen díszei voltak az égboltnak, hanem időjelzőként, tájékozódási pontként, naptári jelként, vallási szimbólumként vagy éppen előjelként működtek. Az IAU történeti összefoglalója szerint az ókori kultúrák az égi jelenségeket többek között időmérésre és naptárkészítésre használták, miközben a csillagmintázatokhoz különböző kulturális és mitológiai történetek kapcsolódtak.

Az ókori Egyiptomban ennek különösen szép példája a Sirius.

A csillag heliakális kelése, vagyis amikor hosszabb láthatatlanság után ismét megjelent a hajnal előtti égbolton, fontos időjelzővé vált. Megjelenése összekapcsolódott az éves ciklussal és a Nílus áradásának időszakával. A Sirius így nem egyszerűen egy fényes csillag volt, hanem egy olyan égi jelenség, amelynek visszatérése egy fontos földi eseményhez kapcsolódott.

Ez egészen másfajta gondolkodás, mint amikor ma azt mondjuk egy csillagra, hogy „hat az ember személyiségére”.

Az egyiptomi megfigyelés lényege sokkal inkább az volt:

amikor ez történik az égen, bizonyos dolgok történnek a Földön is.

Hasonlóan érdekes az Oroszlán története.

Bernadette Brady szerint az ókor korábbi időszakaiban az Oroszlán csillagainak heliakális megjelenése a nyári napforduló körüli időszakhoz, a nagy hőséghez és a hosszú nappalokhoz kapcsolódott. Egyiptomban pedig az Oroszlán szimbolikája összekapcsolódott Sekhmettel, a tüzes, pusztító istennővel. Mindez egy olyan időszakban történt, amikor a Nílus áradása is meghatározó szerepet játszott az életben.

Így a tűz és a víz első látásra ellentétes képei is ugyanabba a kulturális szimbolikába kerülhettek.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy az egyiptomiak úgy gondolták volna, hogy az Oroszlán „okozza” a Nílus áradását, és nem is ugyanazt jelentette, mint a Sirius esetében a heliakális kelés naptári szerepe. Itt inkább az égbolt visszatérő jelenségei és a földi ciklusok közötti kapcsolat felismeréséről van szó.

A csillagkép nem ugyanaz, mint a csillag

Amikor ma a csillagképekről beszélünk, gyakran úgy teszünk, mintha az Oroszlán, a Szűz vagy a Skorpió valamilyen önálló égi objektum lenne.

Pedig nem az.

A csillagkép a Földről nézve kialakuló mintázat. A hozzá tartozó csillagok sokszor fizikailag semmilyen kapcsolatban nincsenek egymással. Különböző távolságban vannak tőlünk, és egymástól is, csak a mi nézőpontunkból rajzolódnak ki egy közös alakzatként. A csillagok saját mozgása miatt maga a mintázat is lassan változik.

Ha egy másik csillagrendszerből néznénk őket, egészen másképp rendeződnének el előttünk.

Ez nem teszi értéktelenné a csillagképeket. Éppen ellenkezőleg, megmutatja, milyen különleges kapcsolat alakult ki az emberi elme és az égbolt között.

Érdemes három dolgot különválasztani:

• A csillag fizikai égitest.
• A csillagkép az ember által felismert és elnevezett égi mintázat.
• A csillagképhez kapcsolódó történet és jelentés pedig kulturális értelmezés.

De az már egy másik kérdés, hogy mindebből hogyan jutunk el az egyéni horoszkópig.

Mi történik az asztrológiai képletben?

Az asztrológiai horoszkóp alapvetően egy földközéppontú geometriai modell. A Nap, a Hold és a bolygók helyzetét is a Földről nézve határozzuk meg. Az ekliptika pedig az a látszólagos út, amelyet a Nap egy év alatt bejár az égbolton.

Amikor tehát egy csillagnak megadjuk az ekliptikai hosszúságát, és azt mondjuk például, hogy egy bizonyos jegy valamely fokán található, ez nem azt jelenti, hogy a csillag fizikailag ott helyezkedik el az égen.

Azt jelenti, hogy az adott csillag égi pozícióját az ekliptikai koordinátarendszerre vetítve ott találjuk. Ez matematikailag teljesen pontos eljárás, de a vetületet nem szabad összekeverni magával az égi objektummal.

A csillag nem „a Bika 25. fokán tartózkodik”.

A Földről nézve meghatározható az a pont az ekliptikán, amelyhez az adott csillag pozíciója hozzárendelhető. Ez elsőre apróságnak tűnhet, pedig az asztrológiai értelmezés szempontjából fontos különbség. Ugyanis a zodiákus és a csillagképek sem ugyanazok.

A tropikus zodiákus az ekliptika 360 fokos felosztása, amelynek kezdőpontja a tavaszpont. A csillagképek pedig az égbolt egyes területei, amelyekhez történeti és kulturális alakzatok kapcsolódnak.

A kettőt nem érdemes úgy kezelni, mintha ugyanannak a rendszernek két neve lenne. A csillagászati csillagképek ráadásul nem egyenlő méretű területek, miközben a zodiákus tizenkét egyenlő, 30 fokos szakaszból áll.

A tradicionális asztrológia valóban használta a csillagokat

Itt azonban fontos, hogy ne essünk át a ló másik oldalára. Nem lenne helyes azt mondani, hogy a csillagok egyéni horoszkópban való használata modern találmány, mert egyáltalán nem az.

Claudius Ptolemaiosz a Kr. u. 2. században összeállított Tetrabiblos első könyvének 9. fejezetében külön tárgyalja az állócsillagokat. Nemcsak egyes csillagokat nevez meg, hanem a csillagképek különböző részein található csillagokat is különböző természetűnek írja le.

Regulust például Mars és Jupiter természetéhez hasonlítja. A Szűz csillagai között a Spicát Vénuszhoz, részben Marshoz kapcsolja, míg Vindemiatrixot Szaturnuszhoz és Merkúrhoz. Az Oroszlán fejében lévő csillagokat Szaturnuszhoz és kisebb részben Marshoz, a combok csillagait Vénuszhoz és részben Merkúrhoz hasonlítja.

A tradicionális asztrológiában tehát valóban létezett olyan gondolat, hogy bizonyos állócsillagok sajátos asztrológiai minőséggel rendelkeznek.

De figyeljük meg, mit csinál Ptolemaiosz. Nem azt mondja, hogy az Oroszlán csillagkép jelentése ez, ezért ha az MC-d ide esik, akkor ilyen lesz a küldetésed.

Hanem egyes csillagokat és csillagcsoportokat különböztet meg, és bolygói természetekkel hasonlítja össze őket. Ez egészen más módszertan.

Ráadásul Ptolemaiosznál a csillagok nemcsak egyéni kérdésekben jelentek meg

Ez még érdekesebbé teszi a történetet.

A Tetrabiblos más részeiben Ptolemaiosz az állócsillagokat időjárási és mundán jelenségek értelmezésében is figyelembe veszi. Egyes csillagcsoportok fényességét, tisztaságát vagy homályosságát például időjárási jelzésekkel kapcsolja össze. A Praesepe, a Rák csillagképben található csillaghalmaz, amely Jászolként és Méhkasként is ismert, és a körülötte lévő csillagok megjelenéséből bizonyos időjárási következtetéseket von le.

Vagyis ugyanabban a műben megtaláljuk a csillagok természeti és időjárási jelzésként való használatát, mundán értelmezését és az egyéni horoszkópban való alkalmazását is.

Ez közel áll ahhoz a régebbi gondolkodásmódhoz, amelyben az égbolt és a földi világ nem két egymástól független rendszer volt.

Van azonban egy még érdekesebb módszer

Ez a paranatellonta, röviden paran. Erről részletesen itt olvashattok.

A kifejezés olyan égi kapcsolatot jelöl, amely nem egyszerűen a zodiákus fokain alapul. Azt vizsgálja, hogy egy adott pillanatban egy csillag és egy bolygó vagy más égi pont milyen kapcsolatban van a helyi horizonttal és meridiánnal.

Tehát nemcsak azt nézzük, hogy hol van a csillag az ekliptikán, hanem azt is, hogy mit csinál az égbolton az adott földrajzi helyről nézve:

• Kel-e?
• Nyugszik-e?
• Delel-e?
• Vagy éppen az alsó kulminációján van?

És közben hol van a másik égitest? Mit csinál ő ugyanabban a helyi égboltban, és kialakul-e közöttük paran kapcsolat?

A paran fogalma történetileg a paranatellonta hagyományához kapcsolódik. A módszer a Kr. e. 5. századig visszavezethető, később pedig Teukrosz és a Sphaera barbarica hagyományában is megjelent. A fennmaradt töredékeket a modern kutatásban többek között Franz Boll rekonstruálta.

Ez azért különösen érdekes, mert egy állócsillag ekliptikai fokából önmagában nem látjuk, hogyan helyezkedik el a csillag a helyi égbolton. Egy magas deklinációjú csillag például egészen más helyen lehet a tényleges horizonton, mint amit a puszta ekliptikai vetület alapján elképzelnénk. A paran éppen ezt a földi nézőpontot veszi figyelembe.

Ez már nagyon közel visz bennünket ahhoz, amit az ókori égboltfigyelésről tudunk.

Brady ezért fordult vissza az egész égbolthoz

Bernadette Brady modern asztrológusként és kulturális csillagászati kutatóként éppen ezt a réteget próbálta újra középpontba állítani. Kutatásaiban az állócsillagok tradicionális használatát rekonstruálja, és ennek egyik fontos eszközeként a paranokat vizsgálja. Azt kutatja, hogyan kapcsolódhatott a csillagok földi jelentősége az égbolt napi forgásához, vagyis ahhoz, ahogyan a csillagok a horizonton kelnek és nyugszanak.

Ez nem azt jelenti, hogy Brady módszere lenne az egyetlen helyes módja a csillagok asztrológiai használatának, de azt a nagyon fontos történeti szempontot hozza vissza, hogy a csillagokat nem feltétlenül csak úgy érdemes elképzelni, mint a zodiákusra rárajzolt pontokat.

A csillagok a teljes égbolton vannak. A horoszkóp pedig egy adott földrajzi helyről és adott időpillanatból létrehozott égkép. A kettő között nem csak egy ekliptikai koordináta teremthet kapcsolatot.

Akkor hol van a probléma?

Nem ott, hogy használunk-e csillagokat. A tradicionális források alapján egyértelmű, hogy használtak. A probléma inkább ott kezdődik, amikor a különböző szinteket összekeverjük:

• Van egy fizikai csillag.
• Van egy Földről látható pozíciója.
• Van egy csillagkép, amelybe az emberi kultúra ezt a csillagot beillesztette.
• Van egy mitológiai történet.
• Van egy későbbi szimbolikus jelentés.
• Továbbá van egy asztrológiai rendszer, amely ezeket bizonyos szabályok szerint értelmezi.

Ezek között lehet kapcsolat, de nem mindegy, hogyan jutunk el egyiktől a másikig.

Vegyünk például egy olyan állítást, hogy valakinek az MC-je a Szűz csillagkép valamely részére esik, ezért az illető életfeladata vagy küldetése a csillagképhez kapcsolódó „angyali” jelentéssel függ össze.

Mi történt ebben az esetben?

Egy Földről látható csillagmintázatból kiindultunk, ehhez kapcsoltunk egy alakzatot. Az alakzathoz egy kulturális történetet. A történetből kivettünk egy szimbolikus jelentést. Majd ezt a jelentést egy egyéni horoszkóp tengelyére helyeztük. Végül személyes életfeladatot vezettünk le belőle.

Ez már nagyon hosszú értelmezési lánc.

Önmagában attól még lehet érdekes vagy inspiráló szimbolikus asszociáció, de nem ugyanaz, mint egy történetileg igazolható tradicionális módszer.

Éppen ezért én óvatos lennék az olyan kijelentésekkel, amelyek egy teljes csillagkép mitológiájából közvetlenül egy ember személyiségét vagy küldetését vezetik le.

A történeti források ennél jóval konkrétabbak. Ptolemaiosz egyes csillagokat különböztet meg. A paranatellonta egy csillag tényleges égi helyzetét és mozgását kapcsolja egy adott születési helyhez és időhöz.

A régebbi égboltfigyelés pedig nagyon sokszor azt vizsgálta, hogy egy adott égi jelenség milyen földi eseményekkel esik egybe. Ez egészen más logika.

Nem a csillag „hatása” a legérdekesebb kérdés

Talán ezért is érdemes újragondolnunk magát a „hatás” szót. Ha azt mondjuk:

„A Regulus hat az ember személyiségére.”

az úgy hangzik, mintha egy fizikai vagy energetikai mechanizmusról beszélnénk. De ha azt mondjuk:

„A Regulushoz kapcsolódó tradicionális szimbolika értelmezési réteget adhat egy horoszkóp adott pontjához.”

az már egészen más állítás.

És még ezt is érdemes forráshoz kötni, mert nem mindegy, milyen hagyományból származik a jelentés:

• Ptolemaiosztól?
• Mezopotámiai hagyományból, ahol az égi jelenségeket földi események lehetséges jelzőiként értelmezték?
• Egyiptomi csillagmitológiából?
• Középkori arab hagyományból?
• Vagy egy reneszánsz szerző értelmezéséből?
• Esetleg egy modern asztrológus saját értelmezéséből?

Mert amikor azt mondjuk, hogy egy csillagnak „hagyományos jelentése” van, valójában gyakran több ezer év különböző kulturális rétegét sűrítjük egyetlen mondatba.

Talán így érdemes néznünk a csillagokat

Az ókori ember nem feltétlenül azt kérdezte: „Mit csinál velem ez a csillag?”

Sokszor inkább azt figyelte: „Mi történik a Földön, amikor ez a csillag megjelenik az égen?”

A Sirius visszatérése összekapcsolódott egy földi ciklussal. Az évszakokhoz kapcsolódó csillagok segítettek tájékozódni az időben. A csillagok kelése, delelése és lenyugvása bekerülhetett az asztrológiai gondolkodásba.

Bizonyos fényes csillagokhoz pedig olyan kulturális történetek kapcsolódtak, amelyek később szimbolikus jelentésekké alakultak.

A csillag tehát nem feltétlenül azért volt fontos, mert valamilyen láthatatlan erőt sugárzott az ember felé, hanem mert jelzett.

Talán éppen itt találkozik egymással a csillagászat története és az asztrológia története. Az ember felnézett az égre, megfigyelte az ismétlődéseket, kapcsolatokat keresett, mintázatokat fedezett fel, neveket adott nekik, történeteket alkotott köréjük. Majd ezeket a történeteket továbbadta.

Az asztrológia pedig ennek a hosszú kulturális folyamatnak az egyik örököse lett. Ezért szerintem nem az a legérdekesebb kérdés, hogy használhatjuk-e a csillagokat az asztrológiában.

A történeti források alapján erre egyértelműen igen a válasz.

A sokkal érdekesebb kérdés az, hogy ugyanúgy használjuk-e őket, ahogyan azok a hagyományok használták, amelyekből a csillagok asztrológiai jelentősége származik?

Mert a csillag nem egy pont a zodiákuson, hanem egy távoli égitest.

A zodiákus egy földközéppontú koordinátarendszer, a csillagkép egy ember által felismert égi mintázat, a hozzá kapcsolódó mítosz pedig kulturális jelentés. Ezek egymásra épülhetnek, de nem azonosak.

Talán éppen ezért érdemes óvatosnak lennünk, amikor egy több száz fényévre lévő csillagból közvetlenül egy ember személyiségét, hivatását vagy életfeladatát próbáljuk meg levezetni.

Nem biztos, hogy a csillag mondja meg, kik vagyunk. Lehet, hogy előbb mi tanultuk meg elmesélni a saját történeteinket az égbolton, és talán a csillagos égbolt története ezért nemcsak arról mesél, hogy mi van odafönt. Hanem arról is, hogy mi történik bennünk, amikor felnézünk rá.

Források:
Bernadette Brady: Brady’s Book of Fixed Stars.
Claudius Ptolemaiosz: Tetrabiblos, I. és II. könyv
International Astronomical Union (IAU): The Constellations