Az ókorban az emberek azokat a bolygókat, amelyeket szabad szemmel is megfigyelhettek, olyan nevekkel illették, amelyek mitikus alakokhoz, illetve ezekhez kapcsolódó archetípusos jellemvonásokhoz kötődtek. Így kapták a nevüket például Hermész, Aphrodité, Arész, Zeusz és Kronosz neveit viselő égitestek. A későbbi európai hagyomány a római panteon megfelelő alakjait rendelte ezekhez: Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter és Szaturnusz.
Az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó felfedezése olyan korszakokban történt, amikor az emberi tudatban kollektíven is megjelentek azok az archetípusok, amelyek e bolygókhoz kapcsolhatóak. Az Uránusz a 18., a Neptunusz a 19., a Plútó pedig a 20. században bukkant fel, szinkronban koruk társadalmi és kulturális folyamataival.
Uránusz
1781-ben William Herschel, aki zeneszerző és csillagász volt, egy általa tervezett távcső segítségével égi felmérést végezve olyan objektumot fedezett fel, amely nem illeszkedett az ismert csillagok sorába. Ez volt az első bolygó, amelyet az ókor óta először fedeztek fel.
Számos névjavaslat született az új égitesthez. Herschel kezdetben III. György angol király nevére utalva a Georgium Sidus elnevezést javasolta, míg a franciák egyszerűen Herschel bolygójának nevezték. Végül Johann Elert Bode vetette fel, hogy a klasszikus mitológia jegyében az Uránusz nevet kellene viselnie, mely elnevezés nemzetközileg is elfogadottá vált.
Ez a névválasztás logikusnak tűnt, mivel Uránosz volt Kronosz (Szaturnusz) apja, és ez a genealógiai rend megfelelt a bolygók égi sorrendjének is. Uránosz emellett az égi szférák istene is volt. Az asztrológiai jelentés, amit a bolygóhoz rendeltek, azonban már eltért az eredeti mitológiai szereptől.
A 20. század elejétől kezdve az asztrológiai hagyomány egységesen az Uránuszt olyan elvekkel kapcsolja össze, mint a reform, a szabadság, az ébredés, a hirtelen változás és az eredetiség. E bolygó az intellektuális áttörések, technológiai újítások és forradalmi szemléletmódok jelképe. Tranzitjai gyakran meglepetést, kiszámíthatatlan változásokat hoznak, és a “kozmikus tréfacsináló” archetípusaként is ismertek.
Amit az asztrológusok az Uránuszhoz társítottak, az mitológiai szempontból inkább emlékeztet Prométheusz titánra, semmint Uránoszra. Prométheusz fellázadt az istenek ellen, segítette az emberiséget a tűz ellopásával, és ezzel hozzájárult az emberi tudat felszabadulásához.
Noha a 19. századi kezdetekről kevés írott forrás áll rendelkezésre, a 20. század elejére kialakult egy egységes asztrológiai értelmezés. Egyes elemzések szerint a bolygó felfedezésének ideje archetípusos jelentéssel bír: az 1781-es év a felvilágosodás, a polgári forradalmak és az ipari átalakulás ideje volt, melyek mind a szabadság, újrakezdés és innováció uránuszi jegyeit hordozzák.
Neptunusz
1846-ban, miután az Uránusz mozgásában eltéréseket figyeltek meg, a francia Urbain LeVerrier matematikai számításokkal egy addig ismeretlen bolygó létét vetette fel. A német Johann Galle az előrejelzett helyen meg is találta ezt az égitestet, mely a Neptunusz nevet kapta, utalva a tenger istenére.
Az asztrológia ezt a bolygót a spirituális dimenziókkal, a misztikus egységgel, az intuícióval és az empátiával hozza összefüggésbe. A Neptunusz szimbolikus köréhez tartoznak a képzelet, az álomvilág, a vallásos áhítatos állapotok és az átélés határait meghaladó tapasztalásformák. A vízhez fűződő mitikus asszociációk közül sok költői kép is hasonló metaforákkal élt: a tenger, az óceán, a köd, az áramlás és a feloldódás.
Bár a római Neptunusz mitológiai alakja sok tekintetben haragos és erőszakos volt, az asztrológiai Neptunusz inkább olyan archetípusokra emlékeztet, amelyek egységet, határtalanságot, szándéknélküli odaadást és misztikus átváltozást képviselnek.
Az 1840-es évek spiritualista mozgalmainak felerősödése, az ezoterikus tanok térnyerése, a vallási és szociális reformok, a romantika esztétikája, valamint az ipari haladás és a művészeti kifejezésformák új irányai mind a Neptunusz archetípusát jelenítik meg.
Plútó
Az Uránusz és a Neptunusz felfedezését követően, 1930-ban Clyde Tombaugh felfedezett egy újabb bolygót, amelyet Plútónak neveztek el, a római alvilág istene után.
A Plútó asztrológiai jelentéséhez sorolt témák többek között: transzformáció, halál és újjászületés, erő, kontroll, válság, krízis és regeneráció. Ez a bolygó a láthatatlan, ösztönös erők működését testesíti meg, legyen az pszichológiai, biológiai vagy társadalmi jelenség. Az archetípusba tartozik a rombolás és teremtés kettőssége, az alvilág, a hatalmi dinamika és az átalakulás.
A Plútóval kapcsolatba hozható mitikus figurák: Hádész, Dionüszosz, Perszephoné, de ide sorolhatók olyan keleti istenségek is, mint Siva, Kali és Saktí. Ezek az alakok a pusztítás és újrateremtés isteni erőit szimbolizálják.
A Plútó felfedezésének időszaka egybeesett az atomenergia felszabadításával, a világháborúk pusztításával, a pszichoanalízis és az evolúcios gondolkodás elterjedésével, a tudattalan és az ösztönös működések kutatásával, valamint az emberi társadalmak hatalmi viszonyainak intenzívebb vizsgálatával.
E korszakban formálódott ki a Plútó archetípusa: az átformáló, hatásos és áttörő erejű õsprincípium, amely a felszín alatti valóságokat mozgásba hozza, s időről időre alapvető változásokat hoz az emberi életben és történelemben.
